Nagyon mélyről jövök. Ma délután újra bejártam azokat a helyeket, amik valamilyen módon meghatározták gyerekkoromat, egy részüket jó, más részüket rossz volt újra látni. Volt egy délutánom egyedül és magamra, igyekeztem jól kihasználni.
Egy folyóparti kis faluban nőttem fel és boldog gyerekkorom volt. Nem voltunk tehetősek, szerényen éltünk, a szüleim házassága sem volt problémamentes, de valamiért mégis szép emlékeim vannak arról az időszakról, amikor évente tíz héten keresztül nem kellett másra gondolnom mint arra, hogy ébredés után rögtön ússzak egyet a Tiszában, vagy először egyek valamit és menjek el focizni, és utána csobbanjak. Nekem a közeli város akkora metropolisz volt, hogy a szüleimnek rám kellett szólniuk, hogy ne köszönjek minden szembejövőnek, amit én megtettem, mert otthon az volt a szokás. Nem vicc, komolyan így volt.
Ma ebben a városban alszom egy szállodában. Ötkor befejeztem a munkát, autóba ültem, és hazamentem. Nem otthonra, Budapestre, hanem haza, abba a kis faluba, ahol annyiszor betörtem a fejem és ahol megtanultam profi módon bunkert építeni. Nagyapámhoz mentem először, aki mama halála óta egyedül él, felhívtam telefonon mielőtt odaértem, hogy hogy érzi magát, mondta jól van. Kérdeztem, milyen az idő. Mondta, meleg van. Kérdeztem, milyen az idő a gangon. Mondta nem tudja, bent van a szobában. Erre én mondtam azt, hogy akkor jöjjön ki, és nézzük meg együtt, mert itt állok a kapu előtt. Nagyon örült nekem, beszélgettünk. Nem úgy, mint gyerek a nagyapjával, hanem mint felnőtt a felnőttel. És az öreg mesélt a régi időkről, és a régi kutyákról. Eszembe villantak a régi képek amikor a 15 évesen néhány éve elpusztult Bogár még kicsi volt. Egyszer nagyapám fogott kézen és csak ennyit mondott: van egy fekete bogár hátul az alsóépületben, és én mentem vele, de minden ízemben remegtem, mert tényleg azt hittem, hogy valami rusnya ízeltlábút akar mutatni. Ehelyett egy aranyos, éjfekete kiskutya várt hátul, akiből egy hálás, szeretnivaló eb lett. Nem voltam még tíz éves sem akkor. Nagyon jóban voltunk, sokat játszottunk, emlékszem, az utolsó években már nem látott és nem is hallott jól, a fogai kiestek, de ha elrúgtam neki a labdát lassabban ugyan, mint korábban, de becsületből szaladt érte. Sajnáltam, amikor végelgyengülésben elpusztult.
Ott ültem nagyapámmal a gangon, ahol annyit ültünk mamával együtt, aki négy hónapja hagyott itt minket. Azon a gangon, ahol csepp gyerekként tébláboltam, és ahol most Lili próbálgatja a járást. Azzal az emberrel, akit 80 évig szinte senki sem látott sírni, és akivel - talán számára sem sértő, de - úgy vagyok, mint Bogárral anno: minden alkalmat megbecsülök, amikor láthatom, mert nem tudom, jut-e még nekem belőle. Bogár is megöregedett és elaludt, és az én imádott nagyapámmal is ez fog történni egyszer, amivel azt hiszem, a még a gyerekkoromhoz kötő utolsó szál is elszakad.
Aztán elköszöntem az öregtől, vállamra csaptam a törölközőmet, és elindultam úszni a Tiszára. Fújt a szél, hűvösebb volt az idő, nem akaródzott belemenni ott, ahol régen annyit fürödtem. Állt ott régen egy komp, ki tudja már, hol van, a folyó másik oldalán a valamikori utat régen benőtte az erdő. Arról ugráltunk sokat a vízbe, néhányszor koppant a kobakom a meder alján, amikor alacsony volt a vízállás. Régen gyerekzsivaj verte fel az erdő csendjét itt, most nyomasztó volt a csend. Volt olyan hideg november, amikor a kabátom alá rejtettem a még meleg kenyeret, hogy melegítsen a hazafelé út alatt. A régi pékség épülete nem áll már. Volt régen egy másik épület, apró üvegablakokkal, ahová a parasztok a frissen fejt tejet vitték. Valaki megvette tőlük, mi, gyerekek pedig két literes hordozókkal álltunk ott sorban, hogy aztán rászorított tetővel szaladjunk haza hogy még meleg legyen, mikor az asztalra kerül. Nem ismertük a mikrosütőt. Az iskola udvarán a beton focipályán törtem le az egyik fogam. Meleg nyári napokon simán összegyűlt ott tíz-húsz gyerek, mindig mentek a meccsek. Most le van lakatolva a kapuja, nem volt bent egy árva gyerek sem. Az óvoda épületének tetejére nagyjából húsz méter magasra kúsztunk fel negyven centi széles alumínium fedőkön, csoda, hogy nem estem le egyszer sem. Úgy hírlik, bezárják, nincs gyerek.
Aztán elmentem apámhoz. A valamikori erős ember lefogyott, az én daliás apámból fogatlan öregember lett. 56 éves, hetvennek néz ki. Anya régi virágoskertjének helyén veteményes van. A takaros kis szülői házam tetejéről lassan ledől a kémény, a góré lopott fával van tele. A régi gyerekszobám most apámék lakószobája, a régen vakítóan fehér falak sötétek - nem működik már a központi fűtés, a kályha pedig kormol. A régi gyümölcsfák sehol sincsenek, helyettük vannak ugyan újak, de azokhoz már nem kötődöm.
Lementünk a Tiszára megfürdetni a kutyát. Jó volt apámmal lenni minden sérelem ellenére, mert úgy beszélgettünk egymással, mint apa és fia. Régen vágytam már erre, és most megadatott még akkor is, ha csak pár óráról volt szó. Szívbemarkoló érzés volt, eszembe jutott a Spielberg-féle Mesterséges értelem egy jelenete, amikor a kisfiú ha jól emlékszem, egy napig újra az anyukájával lehet. Annyira felkavart az a rész, hogy a filmet sem nézem meg soha többé, de ma így éreztem magam: minden elmúlt, eltűnt, megette az enyészet, az én régi szeretett világom már nincs többé, de ennek ellenére kaptam valamit, amire olyan régen vártam, és ez nem volt más, mint a tulajdon apám társasága. Este fél nyolc volt már, a víz meleg volt, így megmártóztam benne. Háromnegyed órán keresztül ki sem jöttem, apám ott ült a vízparton és beszélgettünk. Azt akartam érezni, hogy rám vigyáz, holott tudtam, nem így van, de mégis, akartam, hogy így legyen. Hadd legyek még gyerek, csak egy kicsit, tényleg, csak egy kicsit.
Később beültem az autómba és visszajöttem a városba. Elmentem abba a pizzériába, ahová még középiskolásként jártam. Volt itt egy uszoda, a meleg vizes medencéje nyitott volt, és télen beragadt oda a gőz, oda hordtuk a csajokat, mert senki sem látta, mit művelünk velük. Az uszodát évekkel ezelőtt lebontották, de a pizzéria megvan. Hordtam ide barátnőt, meg olyat is, akit aként szerettem volna látni, de most csak én voltam egyedül. Ott, amelyik előtt annyiszor mentem el vágyakozva, ahol az utolsó forintjaimat kapartam össze azért, hogy a vágyott luxust megvehessem. Ilyen kevéssel is beértem, volt idő, hogy ott egy pizza volt nekem a luxus, fél liter gépi kólával. Újraéltem azokat az időket, amikor még nem volt ott sétálóutca, és amikor gyorsan meg kellett ennem az utolsó szeletet, mert félóránként járt a nyolcipszis, és nem késhettük le. Most nem siettem, ráértem. Volt időm végiggondolni, hogy ott, annál az asztalnál milyen hülye dumával szédítettem azt a barna lányt. A pizza fantasztikus volt, pont olyan, mint régen. A barna lány ki tudja, merre jár már.
Aztán kerültem egyet. Megálltam a vasútállomás mellett, ahol sokat fagyoskodtam. Volt olyan, hogy éjféltől hajnali kettőig vártom ott csikorgó mínuszok között, de lekéstem az első vonatot, mert nem tudtam eldönteni, hogy az mozog, vagy a peron, olyan részeg voltam. A buszpályaudvarnál eszembe jutott, hogy vasárnap esténként már azon gondolkodtam, mire lesz elég az az 1000 forint, amit egész hétre kaptam zsebpénznek úgy, hogy 150 Ft kell a hazaútra. 195 forint volt a toronyház alatt a kék Helikon, még nem volt fix áras.
Bekapcsoltam a zenét az autóban és lazán végiggurultam a városon a szállodáig. Céges autóval. Minden sarokról eszembe jutott valami. Szólt a Lynyrd Skynyrdtől a Hell or Heaven. Tudtam, hogy másnap azt fogom csinálni, amit szeretek, és amihez értek. Menőnek éreztem magam, amikor bekanyarodtam a parkolóba és még menőbbnek, amikor előre köszöntek a recepción. Kimentem cigizni az erkélyre és rájöttem, hogy innen pont azt a teret látom, ahol annyit bandáztunk a haverokkal és ahol arról ábrándoztam, hogy egy napon majd itt állok ezen az erkélyen.
Megadatott. Elégedett vagyok, mert onnan, ahonnan én jövök, lehetett volna ez nagyon máshogy is. Az ilyen estéket már senki sem veheti el tőlem. Mert van az úgy, és jól van az úgy, hogy néha a kicsi is elég.
Mert hogy Mennyország, vagy Pokol, az tényleg csak tőlünk függ.
Utolsó kommentek