Apa születik

2010-ben meghoztam életem legfontosabb döntését. Ez arról szól, hogyan viselem a következményeit. A blogot a gyermekeimnek írom, majd egyszer megmutatjuk nekik.

E-mail

Ha megmondanád a magadét, vagy van egy jó tipped: apaleszek @ freemail.hu

Utolsó kommentek

  • Lady Scarlett: @kacsa.: Maximálisan egyetértek a hozzászólásoddal. (2017.01.20. 03:52) Születésnapok
  • Lady Scarlett: @Pic: Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Az egyszerűbb sok esetben több. (2017.01.20. 03:50) Születésnapok
  • Bryan Beersworth: @Hizdahr zo Loraq: Ettől aztán ne, lesznek ennél cifrább sztorik is, mindig az a lényeg, hogy tudj... (2017.01.19. 14:50) Születésnapok
  • kacsa.: @sony: Lehet, azóta változott a világ, de nekem soha nem szerveztek a szüleim születésnapi zsúrt, ... (2017.01.19. 14:23) Születésnapok
  • neduddgi99: @Kovácsné: Tökéletesen igazad van, érdemes megnézni az "Aranyélet" első évadád, az tökéletes korra... (2017.01.19. 14:16) Születésnapok
  • Utolsó 20

Féltem írni

2015.03.27. 01:49 Bryan Beersworth

Eltelt az első 12 hét és minden rendben van. Nem volt ez mindig így és megmondom nektek őszintén gyermekeim, hogy igencsak aggódtam érted, (ha minden jól megy) drága fiam. Nem is mertem ide sem írni semmit, nehogy valami baj legyen.

Egy vidéki városban ébredtem január 28-án reggel, generációmnak megfelelően emeltem fel a telefonom kettő másodperccel azután, hogy kinyitottam a szemem. Mit látok? E-mail jön a feleségemtől, benne egy terhességi teszt fényképével és azon bizony két csíkkal. Amikor az első gyerek jöveteléről értesített is éppen felébredtem, most sem volt ez máshogy, csak a világ és a kommunikációs csatornák változtak kicsit. Hátradőltem, kicsit még becsuktam a szemem és igazából borzasztóan össze voltam zavarodva attól a perctől kezdve körülbelül máig. Rezignáltnak, egykedvűnek tűntem, de ez csak a felszín volt. A pókerarc mögött dúltak az érzelmek, de elrejtettem őket ahogyan szoktam.

A saját ágyamban ébredtem március 26-án reggel. Örültem, mert nem voltam lázas, előző nap a lányom által nagylelkűen átadott hányós, hasmenős vírussal küzdöttem, de napkeltére én bizonyultam erősebbnek. A pattanásig feszült idegekkel felvértezett feleségemet vittem ultrahangra. Az asszony olyan hangulatban volt, hogy ha egy hétfejű, tűzokádó sárkány látta volna, vonyítva kushadt volna be a barlangja legsötétebb sarkába, nehogy becses nejem észrevegye. Ugyanis volt itt minden az elmúlt két hónapban: hányás, permanens hányinger, szédülés, felborult hormonok, és sajnos altesti vérzéssel fűszerezett rossz közérzet is. Ezt most így leírva nem vészes, de nem egy romantikus komédia naponta a falfehér arcú feleségemet látni a kanapén még akkor sem, ha most elő kellene adnom a hős lovagot, aki rózsaszirommal borítja be a kedvese útját a fajanszig, miközben a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.

A gyereket elvittük az óvodába, már ott indult a műsor, mert szegény lányom a járda felől szeretett volna kimászni az autóból, de a feleségem ezzel nem értett egyet. Ez a jelenet minden jóérzésű embert felidegesített volna, merthogy hogy jön ahhoz egy négy éves kislány, hogy NE AZON AZ OLDALON AKARJON KIMÁSZNI, AHOL A GYEREKÜLÉS VAN. Borzasztó felelőtlenség részemről és szörnyű apa vagyok, mert én bizony engedtem és nem tudok következetes lenni ebben a kétségkívül kardinális kérdésben, melyben egy rossz döntés a lányunk négy évnyi neveltetését teszi tönkre. Kész szerencse, hogy vér nélkül megúsztuk az esetet. Miközben a gyerektől búcsúztam az ajtóban, kedvem lett volna lenyúlni egy kancsó tejeskávét, vész esetére. Meginni, tüzet oltani, védekezni, valakit fellocsolni, bármi történhetett volna még az Istenhegyi klinikáig vezető tizennégy kilométeren. A BAH csomópontig Sebestyén Balázsék segítettek, de ott sajnos rossz felé kanyarodtam, ami elég volt ahhoz, hogy a derült égből kitörjön a vihar, össze is vesztünk öt másodperc alatt azon, hogy a Waze nevű navigációs alkalmazással kell-e közlekedni Budapesten, vagy a fejemben lévő térképpel. Próbáltam én érvelni, hogy a Waze egyetlenem mutatja a dugókat és látod, eddig is milyen gyorsan ideértünk, mert kilencre megyünk drága bogaram, most pedig még csak negyed kilenc van arany kicsi szívem és tíz percre sem vagyunk, csillagom, de minden hiába volt. Minden ami nem öl meg, az erősít. Kivéve a medve, és a terhes nő, mert az megöl. De csak odaértünk.

Onnan minden rendben volt. Az ultrahangon láttuk, hogy van két keze, lába, orrcsontja, közel negyven darab ezresért már azt is tudom, hogy több betegség kockázata a lehető legalacsonyabb, (ebből a Down-szindrómát tudom hová tenni, a papíron lévő többiről nem tudom, eszik, vagy isszák. Jól is van ez így.) Aztán mit láttunk még? Alighanem egy jól megtermett hím nemi szervet. Életemben nem örültem még így egy pöcs látványának, mint abban a székben ülve. Az örömtől könnyeztem. Fiam, előtted le fogom tagadni sokáig, de így volt. Imádom a lányom, szerelmes vagyok belé és az elmúlt két hónapban többször azt is mondtam, lánynak jobban örülnék, de most hirtelen elérhetővé váltak a Star Warsos pólók, a fiús játékok, a kisautók. Az éjszakai hegyi sátorozások, a közös meccsnézések és a vasárnap reggeli focizások, meglehet minden olyan fiús dolog, ami jelentős része a szívemnek oly kedves lányomnak vélhetően csak azért lett volna fontos, mert apával csinálja. Na persze nem zárom én ki, hogy hármasban, netán négyesben játsszunk ilyeneket, de azért mégiscsak így lesz ez rendben: két fiú, két lány. Bár még nem 100% hogy fiú lesz, hiszen még csak 12 hetes a magzat, de ez a doki tutira mondta négy éve és megmondta most is, ami pedig egyszer odanő, magától nem tűnik el. Nagyon, nagyon örülök neki, nem tudom, mit írnék ha a második is lány lett volna – valószínűleg akkor most azért lelkendeznék, hogy milyen remek érzés lesz két gyönyörű lányt felnevelni egy harmadik szépséggel, aki mostanra ledobta szarvait és hála az égnek hozzám hasonlóan lenyugodott.

Mert azt hiszem, most nyugodtam meg. Letelt a 12 hét, már lehet büszkélkedni a hírrel, veregetik a vállam, és biztos vagyok benne, hogy találok majd alkalmat a méltó ünneplésre is. Eddig folyamatos stresszt éreztem, örömöt egy szemernyit sem. Beszéltünk is erről nyugodt estéinken a feleségemmel, hogy ő is hasonlóan érez. Annyit mondtam, elmúlik, adjunk magunknak időt. Igazam lett. Most úgy érzem, mintha az elmúlt három hónapban elraktározott öröm egyszerre ömlene szét bennem. Most, ma este. C hasában egészséges kisbaba fejlődik, ő is jól van, és remélem, hogy hamarosan a rosszullétek is elmúlnak majd és megkapja azt a nyugodt várandós időszakot, ami a lányunkkal nem sikerült. Rengeteg a dolog. Fel kell készíteni a lakást a második gyerekre, át kell alakítani a nappalit, a gyerekszobát és a fürdőszobát is, Darth Vadert kell festeni a falra, kellene egy nagyobb autó, fel kell készíteni Lilit a kistestvér érkezésére, és még sorolhatnám reggelig – de most nem teszem. Most adok magamnak pár napot hogy egyszerűen csak örüljek annak, hogy mindenki egészséges, hogy fiam lesz, hogy a feleségem egy gyönyörű és csinos kismama, hogy az okos lányom már most nagyon várja a kistestvérét, és időt adok arra is, hogy a ma esti találkozó után kijózanodjak. Minden más ezután következik.

Ezentúl gyakrabb frissítéssel. 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://apaszuletik.blog.hu/api/trackback/id/tr437308574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Adrimanka 2015.03.27. 20:14:02

Gratulalok mindharmatoknak! :)

Varom a tovabbi beszamolokat, kivancsi vagyok, mi minden tortenik korulotted es Veled/Veletek a tovabbiakban! :)

mackofej 2015.03.28. 13:48:28

Gratulálok! És végre gyakrabban fogsz írni! még 6hónapig:) aztán jön a való világ:) - egy kétfiús anyuka.