Apa születik

2010-ben meghoztam életem legfontosabb döntését. Ez arról szól, hogyan viselem a következményeit. A blogot a gyermekeimnek írom, majd egyszer megmutatjuk nekik.

E-mail

Ha megmondanád a magadét, vagy van egy jó tipped: apaleszek @ freemail.hu

Utolsó kommentek

  • Lady Scarlett: @kacsa.: Maximálisan egyetértek a hozzászólásoddal. (2017.01.20. 03:52) Születésnapok
  • Lady Scarlett: @Pic: Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Az egyszerűbb sok esetben több. (2017.01.20. 03:50) Születésnapok
  • Bryan Beersworth: @Hizdahr zo Loraq: Ettől aztán ne, lesznek ennél cifrább sztorik is, mindig az a lényeg, hogy tudj... (2017.01.19. 14:50) Születésnapok
  • kacsa.: @sony: Lehet, azóta változott a világ, de nekem soha nem szerveztek a szüleim születésnapi zsúrt, ... (2017.01.19. 14:23) Születésnapok
  • neduddgi99: @Kovácsné: Tökéletesen igazad van, érdemes megnézni az "Aranyélet" első évadád, az tökéletes korra... (2017.01.19. 14:16) Születésnapok
  • Utolsó 20

Diploma

2015.07.23. 00:40 Bryan Beersworth

Gyermekeim, apátok most elmeséli nektek hogyan és milyen körülmények között szerzett diplomát azért, hogy ti soha a büdös életbe ne járjátok be ezt az utat. Hogy okosabbak, ügyesebbek legyetek nálam, mert sok-sok kínlódástól mentitek meg magatokat. Meg engem is. Fájóan őszinte és hosszú leszek.

Mindig jó tanuló voltam. Ezt rögzítsük az elején, még mielőtt. Általános iskolában kitűnő az elején, aztán a grafikon stagnált, vagy lefelé tartott, de a négy egész ötös átlagot félévkor és év végén nyolcadikra is tartottam. Kiemelt osztály voltunk válogatott gyerekekkel, ott voltam top3-ban. Nem mindig az élen, de az élmezőnyben. Korrepeltáltam, megyei versenyeket nyertem történelemből és minden iskolai ünnepségen szavalnom kellett.

Erre mit csináltam én, a címeres ökör? Elmentem egy olyan szakmát tanulni, ami a reáltantárgyakra épül. Fel is vettek a környék legjobb iskolájába gond nélkül. Aztán elkerültem kollégiumba, ahol jobban érdekeltek a csajok és a hülyeség mint a tankönyv, ami viszonylag gyorsan meg is látszott a bizonyítványomon. De mivel a humán tantárgyak jegyei szépek voltak, a fizikai és a matek úgy, ahogy, a kémiát bármikor kidumáltam otthon, ahol nagyjából elégedettek voltak a négy egész nullás átlagommal. Én is, azt hittem fasza gyerek vagyok. Elkerültem kicsiny falumból, pénzt kerestem, világot láttam, moziba járhattam, kocsmáztam, ittam és dohányoztam. Minden érdekelt, csak az iskola nem, ezzel okoztam néhány ősz hajszálat a jó édes anyámnak, aki többször vágta a fejemhez mérges arccal és párás szemmel, hogy „csúszol lefelé kisfiam” de nekem aztán hiába beszélt, mit tudott ő az életről az én 15 évemhez képest.

Másodikra (tizedikre) rájöttem, hogy ha valami nem megy, kidumálni nem biztos, hogy sikerül, de megéri kipróbálni. És hogy lehet menőzni a 12 szobatárs valamelyike előtt. Például úgy, hogy kora tavasszal lógunk az ablakban és stíröljük a csajokat, jól kidumálva azokat, akik a kolesz előtti sétányon beszélgetnek. Még akkor is, ha az a hosszú combú csaj igazából tanít az iskolában. De akkor még nem tudtam, utána pedig már igen: mindig van egy nagyobb hal. Hárman lógtunk az ablakban, én voltam középen. A jobb kezemnél lévő vagány fiú látta, hogy az egy tanár, beszólt neki, majd gyorsan behúzódott az ablakból. A tanár felnézett és engem látott meg, amint röhögök a másik oldalamon lévő marhával. Felé voltam fordulva, azt sem tudtam, mit mondott a srác a másik oldalamon. Ártatlan voltam. De az ő apja éppen képviselő volt a parlamentben, az enyém pedig karbantartó egy falusi iskolában. Esélyem sem volt, hogy ne rajtam verjék el a port. Így az elit iskola elit osztályába járó szép reményű vidéki srácot úgy vágták volna ki az intézményből, hogy lábam sem éri a földet. Mondhattam volna én bármit. Az említett tanár barátnőjét ismertem, másnap ő mondta el, hogy ne erősködjek: el van döntve előre mi fog történni, a fegyelmi eljárás puszta színjáték lesz, példát fognak statuálni velünk. Azt már nem vártam meg. Átvett volna egy másik jó iskola, de pont annak a félévnek a végén kaptam kettest kémiából. Soha előtte és utána nem volt ilyen. De akkor sem érdekelt, otthon kidumáltam. De a másik igazgatónak nem tudtam. Ez volt a banánhéj, amin ott elcsúsztam.

Hatalmas csalódás volt és még most is az, közel húsz év elteltével is. Jött a tavaszi szünet és egy számomra idegen intézményben találtam magam idegen emberekkel, idegen helyen. A megyeszékhely helyett egy kisvárosban ahol gyorsan rájöttem: itt, ha nem tanulok is ott vagyok az élmezőnyben. Meg is elégedtem ennyivel. Nem akartam kihozni magamból a legtöbbet, a többiekhez mértem magam. Hiba volt. Ez is. Leérettségiztem gond nélkül, itt is nyertem tanulmányi versenyeket, de csak fél szívvel és nulla lelkesedéssel. A OSZTV országos döntőjére fel sem készültem, így is 12. lettem. Az első tíz akkor választhatott magának főiskolát, egyetemet, automatikusan bekerült. Engem ez sem motivált, nem láttam meg benne a lehetőséget. Utólag már nagyon bánom, de az idő kerekét nem lehet visszafordítani. Mára megtanultam, hogy a lehetőségeket meg kell ragadni és nem szabad elengedni, hogy sehová nem szabad felkészületlenül menni. De még éveknek kell eltelnie, hogy ez a mindennapjaimnak is része legyen.

Nem is mentem rögtön főiskolára. Az osztály java eltűnt, még azok is, akik sokkal rosszabbul tanultak nálam, de a haverjaim és én maradtunk. Akkor nem az érdekelt, hogy egy évet csúsztam, hanem az, hogy lesz még egy laza évem, a koleszban a cimborákkal, az üres szobával a padláson, a csajokkal a másodikon és a piákkal a szekrényben és milyen jó Half Life partykat lehet tolni online az iskolában délutánonként. Ötödévben, ha jól emlékszem, 90 órát lehetett igazolatlanul hiányozni. Nekem ez október közepére megvolt. Novemberben becsajoztam, komoly is lett, oda jutottam, hogy év vége előtt félrehívott a tanár és azt mondta, több, mint 250 órát nem tudtam leigazolni, valójában ki kellene vágnia. De nem teszi, viszont elvárja, hogy jól vizsgázzak. A sima megfelelt kevés, kiváló eredményt vár el tőlem. Érte megtettem. Nem magamért, érte. Ezt is megtanultam azóta. Ne másért, magamért akarjak jobb lenni.

Persze érettségi után főiskolára sem vettek fel. Ötödév alatt kacérkodtam egy egyetemmel, de a matek felkészítő tanfolyamot nem jártam végig. Az ötödik órán döbbentem rá, hogy lényegében a kérdést sem értem. Mit csináltam, zseniális módon? Elmentem egy másik főiskola felsőfokú képzésére és szereztem egy olyan szakmát, ami nem is érdekelt, de végigcsináltam a képzést. Itt már készültem és magamért csináltam, nem másért. Nem akartam kidumálni, viszont ha megfeszültem sem tudtam a legjobbak között lenni. Volt ösztöndíjam, jók voltak a főiskolás bulik, és a végén az eredményem sem lett rossz, mert átvettek nappalira. Ott már éreztem a dolog súlyát és mondhatnám, egyenesbe jöttem, de nem így alakult. Túl egyszerű lett volna.

Hideg, zimankós január volt. Vizsgaidőszakban a szobámba zárkózva készültem becsülettel. A szüleim előtte váltak el, a barátnőm komolyra akarta fordítani a kapcsolatunkat, amire én még nem voltam felkészülve. Fiúból férfivé kellett volna válni, ami nem volt könnyű. Hajnalban kimentem talán vécére, vagy a konyhába, mindegy is, és nem találtam édesanyámat. Az öcsém ekkor vidéken volt kollégista, nem volt otthon. De anya sem. Órákkal később hallottam, hogy nyílik az ajtó, ő jött haza. Akkor derült ki, hogy hónapok óta takarítani jár éjszaka, mert hatalmas tartozással hagyta itt apám. Nappal dolgozott, éjjel más szutykát súrolta. Úgy döntöttem nem hagyom. Átmentem levelezőre és kerestem, találtam munkahelyet. Akkor lettem 20 éves.

Munka mellett nem bírtam. Munka, iskola, párkapcsolat. Sok volt, akkor úgy éreztem. A vizsgáim egy ideig meglettek, utána az egész heti hajtás után nem volt erőm eljárni iskolába. Legalábbis megmagyaráztam magamnak, ezzel szemben az igazság az volt, hogy elhitettem magammal: kevés vagyok hozzá. Megint megtanultam valamit: ha lebecsülöm magam, fel fogom adni. Kimaradtam. Máig emlékszem a pillanatra, amikor ültem az ágyon és kezembe fogtam a borítékot, amiben az indexem lapult. Az iskola visszaküldte egy kísérőlevéllel amin az állt, hogy megszüntették a jogviszonyomat. Gyorsan eldugtam a levelet, mindenki előtt, de leginkább önmagam előtt szégyelltem magam. Valami borzalmasan. Máig.

Aztán évek teltek el főiskola nélkül. Nem mertem jelentkezni sehová, olyan erős volt bennem a csalódás. Megmagyaráztam magamnak, hogy megy ez nekem enélkül is, de mindig ott csengett a fülemben édesanyám mondása: disznót diplomás is őrizhet, de disznópásztor nem végezhet diplomás munkát. Ráadásul más volt fontos: belevetettem magam a munkába. Pár év múlva a munkahelyemen elismert, keresett szakember voltam és volt egy saját cégem, emellett alapítottam valamit, ami az országban, kategóriájában a legnagyobbá vált. Eljutottam külföldre, másoltak, támadtak minket, túlzás nélkül állíthatom, amihez a munkámba nyúltam, sikeressé vált. A tanulás kudarcai után – a borítékot és az indexet sokáig őriztem, ha nagyon szétnéznék itthon, talán még most is megvan – a munka sikereket adott. Szépen haladtam előre, a ranglétra nem érdekelt, a szakmai kihívás igen. Az pedig mindig adatott és én teljes erővel vetettem bele magam. Sokszor hajnalig ültem a gép előtt, mert a legjobb akartam lenni. Nem akartam kidumálni semmit, mindig készültem és készülök is a mai napig. Meg akartam mutatni és be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a legjobb. Nem becsültem le magam, meg akartam ragadni a lehetőségeket és meg is ragadtam őket. Magamért, nem másért és nem máson keresztül. Úgy érzem, sikerült még akkor is, ha minden nap bizonyítani kell. 

De a kisördög akkor is ott maradt. Nekem nincsen diplomám. Úgy éreztem, én kevesebb vagyok, rosszabb, mint mások. Hiába verem őket magasan szakmailag, de akkor is ez az Achilles-inam. Titkoltam, fedősztorikat találtam ki. Az emberek olyanok, hogy ha elég információt kapnak valakiről nem akarnak többet. De fontos, hogy ezeket tőlem hallják, én döntsem el kinek mint mondok. Ha például hallanak három sztorit a főiskolai vizsgákról nem kérdezik, miből írtad a szakdolgozatod. Egyszerűen elhiszik, hogy jártál oda és mivel a pozíciód olyan, hogy nem tudják elképzelni, nem fejezted be, egyszerűen úgy gondolják, biztosan diplomás vagy és kész, megyünk tovább. Ez működött éveken keresztül. De tudtam, éreztem, hogy ez nem mehet így örökké.

Ezért kerestem magamnak egy humán szakot. Na ne tapsoljatok meg nagyon, több, mint három év alatt végeztem el. Volt, hogy minden jegyem ötös volt. Volt, hogy vizsgázni sem mentem el. Itt is volt egy nagy fordulópont: Lili születése. Előtte hol elmentem, hol nem, majd azt a félévet amikor ő megszületett teljesen kihagytam. A saját csoportom ott hagyott el. Utána volt egy félévem, amikor csak pár tárgyból vizsgáztam le és egyedül maradtam ismerősök, barátok, csoporttársak nélkül. Majd mikor láttam, hogy azok, akikkel együtt kezdtem már talárban vigyorognak, nekem pedig még messze a vége elszomorodtam. Pedig akkorra tudtam: semmivel sem vagyok rosszabb náluk, sőt. Mégis, úgy éreztem, sosem lesz vége. Órákra egyáltalán nem jártam, munka, kisgyerek és család mellett nem is vágytam rá, csak a vizsgákra készültem fel. De azokra rendesen, az utolsó három félévemben egy négyes szereztem, minden más ötös volt. Reggel hétkor keltem, nyolckor indultam dolgozni, hétre hazaértem, este tízig C-vel és/vagy a lányommal foglalkoztam, hajnali kettőig tanultam. Másnap reggel kezdődött elölről, így éltem végig és túl minden vizsgaidőszakot. A korábbi csalódásaim adtak erőt és a dac, hogy csak azért is, nomeg a félelem, hogy szégyenbe ne kerüljek. Tavaly januárban az utolsó vizsgám is meglett. Az abszolutórium megszerzése felszabadító érzés volt, tudtam, már csak a szakdolgozat és a záróvizsga van hátra és beérek a célba. Görcsösen akartam a sikert. Mégis, onnan másfél évnek kellett eltelnie, hogy végezzek. Sosem szabad a cél előtt megnyugodni.

Az ember életében kell, hogy legyen fontossági sorrend. El kell tudni dönteni mi a fontos. A család, vagy a haverok? A csajozás, vagy a stabil kapcsolat? Ezek mind-mind döntések és sajnos, amikor döntünk, még nem tudhatjuk, jó döntés volt-e. De esetemben ahhoz, hogy ezeket a döntéseket meg tudjam hozni és ezek jók legyenek, szükség van a kudarcokra. A fájó elutasításra a kémia kettes miatt. A vastag borítékra, ami az indexet rejtette. A kudarcok természetes részei az életünknek, nem lehet kikerülni őket, jönnek maguktól. Semmi sem tud olyan keményet ütni, mint az élet - mondja Rocky Balboa. Tényleg így van. Fájnak, de ugyanakkor meg is erősítenek.

Amikor januárban megtudtam, hogy Ádám, te is érkezel új erőre kaptam: vagyok már annyi idős hogy rájöttem, egy gyerek mellett még csak-csak megcsinálom a végét, de kettővel már szinte reménytelen. A lebukás, hogy nekem nincs, elkerülhetetlen, kikerülni nem, megelőzni tudom. Úgyhogy itt az idő, most, vagy talán soha. De olyan nem lehet, hogy soha, érek annyit, vagyok olyan jó, gondoltam. Egy márciusi estén Lili, hánytál. Sokat és gyakran. Este elaludtál, mi pedig attól féltünk, nehogy álmodban is hányni kelljen és megfulladj benne. Talán túlságosan is aggódtunk, úgy döntöttem, a fotelban vigyázom az álmodat. Ha már ott ültem, ölembe vettem a laptopom. Írtam a szakdolgozatom. Azon az éjszakán több, mint negyven oldalt írtam. Hajnali ötkor lecsuktam a monitort és tudtam: olyan nincs, hogy ne legyen meg, a kurva életbe, ennyi év után baszódjon meg mindenki, akkor is megcsinálom. Határidőre leadtam és az opponens is ötöst adott rá. Lányom, ha az az éjszaka nincs, talán sosem fejezem be.

Pár nap múlva megvolt az összes kidolgozott tételem a záróvizsgára, másfél hónapig hozzá sem nyúltam, bizonytalan volt a állásom, az volt a prioritás. De a vizsga előtti utolsó két hét embertelen volt: úgy intéztem a munkám, hogy ne legyen és csak tanultam. Kánikulában, klíma nélkül, egész nap, sokszor hajnalig. Úgy érzem, becsületesen.

Remegtem az államvizsga napján. Prepare for glory - mondja Leonidasz a 300 című filmben. Minden nagy kihívás előtt elmondom magamnak miközben a tükör előtt állok reggel. Készültem volna én, de remegett a lábam, mint a kocsonya. A vizsga délután két órakor volt, én tízkor már az iskolában voltam. Újra és újra átnéztem a tételeket, amiket addigra kívülről tudtam. Nem szó szerint, de mind lényegét és gyakorlati hasznát el tudtam mondani. Nem akartam kidumálni. Tudni akartam. Persze, megvolt a kedvenc is, amit húzni akartam. Aztán két órakor eljött a perc. Azt is tudtam, melyik tétel címe milyen hosszú, hátha látszik, talán melyik tételt rejtheti az a fecni. A védés nem érdekelt, a témámban nem fognak meg, felkészültem becsületesen. De a tételek… Mi van, ha olyat húzok, amit nem tudok? Soha nem buktam meg szóbeli vizsgán, de mi van, ha? Mi van, ha pont most? Próbáltam elűzni a negatív gondolatokat és bízni abban, hogy becsületesen felkészültem. Lili, csak a te születésedkor voltam ilyen ideges életemben, sem előtte, sem azóta soha. Kiderült, az egyik leggonoszabb tanár bent lesz. Bumm, nem baj, tudom, tudni fogom. De mi van, ha… Rám került a sor, oda kellett állni egy asztal elé, amin feküdtek a tételek. Huszonegy azonos méretű papírdarab. Ott volt az a rengeteg cetli és én álltam felettük vagy tíz másodpercig remegő kézzel, hogy melyiket fogjam meg. Már szóltak, ideje volna eldönteni. Becsukott szemmel húztam ki a közepéből egyet, mert a gyűlölt tétel az utolsó volt és igen, bassza meg az ég, pont azt húztam ki, jajj de kurva jó, amelyiket a legjobban tudtam. Végigszaladt rajtam a gondolat: sikerülni fog. Fülig érő vigyorral ültem le a helyemre, ha kell, én most elkezdem, csak legyek már túl rajta. Nyugi ember, prepare for glory. Ne bízd el magad, írj vázlatot, beszedik, ez meglesz, innen próbáld meg élvezni. A bizottság elnöke megkérdezte, menni fog-e, én határozottan bólintottam, igen. Előttem megvágtak egy gyereket, mintha magamat láttam volna tíz évvel fiatalabban: majd kidumálja. Nem, haver, az olyan, mint az orosz rulett. Néha bejön, de ha nem, véged van. A védés nem volt kihívás, két kérdést kaptam, mindkettőre alaposan készültem, köszönöm. A tétellel sem foglalkoztunk öt percnél többet, kaptam egy keresztkérdést, és amikor tudtam az aktualitást is az a tanár, akihez a tantárgy tartozott (életemben nem láttam előtte) csak annyit mondott: Kollégák, nekem ennyi elég volt, köszönöm. A gonosz tanár gonoszkodott, kérdezte melyik könyvből készültem, fogalmam sem volt, kicsit szemrehányó volt, én pedig végighallgattam és bólogattam, tudtam, ez már csak erőfitogtatás, nem oszt, nem szoroz. Majd felálltam, kimentem az ajtón, becsuktam magam mögött és fújtam egy nagyot. Elvigyorodtam. Igen, most már megérdemlem. Most már igen. Vége van. Prepare for glory.

Tíz év hosszú idő. Tíz év sunnyogás, tíz év titkolózás, tíz év szégyenérzet. Borzasztó érzés, gyerekek. Nyomasztó volt, súlyként ült a vállamon. Tíz évig cipeltem, de már vége. Lord Baden Powell, a cserkész mozgalom alapítója mondta, hogy mennél nehezebb, annál szebb. Igen, tényleg szebb, mintha 22 évesen dobhattam volna fel a talár kalapot. Nagyapám pedig azt, mindent lehet, de mértékkel. Nem lehetett annyival szebb, hogy megérje az elmúlt tíz évet. Már csak azért is, mert tíz éve a sikeres államvizsga után BKV-val az első kocsmáig mentem volna. Most autóba ültem és egy vidéki nagyvárosba kellett mennem, ott várt a munkám. Három órával a sikeres vizsga után már dolgoztam. De az élet ilyen, a fontosak a prioritások. Van, ami nem változik. Van, ami igen. Aznap délután már nem érdekelt az államvizsga, csak az foglalkoztatott, hogyan sikerülhet jól a másnap. Tudjátok, hogy sikerült? Kifejezetten jól. Hogy miért? Mert a saját káromon tanultam meg, mit kell tennem, hogy kell élnem. Benneteket pedig szeretlek annyira, hogy megadom a lehetőséget, hogy az én káromon tanuljatok, ne a sajátotokon.

Szóval gyermekeim, ha végigolvastátok ezt a bő négy gépelt oldalt, akkor a végére összegyűjtöttem nektek a saját tanulságaimat. Ezek az enyémek, de nektek adom őket. Megfogadni nem kell, ha olyan fafejűek lesztek, mint az apátok, 25 éves korotok előtt úgysem törődtök majd vele. De anyátokat ismerve ezt egyszer bőrkötésben teszi majd le elétek, szóval álljon itt öt mondat arról, mit tanultam én ebből a történetből:

  • Ha bizonyítanod kell, mindig készülj fel becsületesen, ne akard kidumálni.
  • Ragadd meg a lehetőségeket, sosem tudhatod, lesz-e második esélyed.
  • Mindig törekedj arra, hogy hozd ki magadból a legtöbbet, a legjobbat. .
  • Soha ne becsüld le magad, magadhoz, ne máshoz mérd önmagad.
  • Ne nyugodj meg a cél előtt

Zárásként egy sztori: a legelső vizsgám volt a főiskolán, az első félévben. Érdekelt a tantárgy, megtanultam, kivéve egy fejezetet, az hülyeségnek tűnt, nem is érdekelt. Nem is értettem. Reméltem, ezt nem fogja kérdezni az országban igencsak híres, ismert és elismert tanár. A vizsgán volt igaz, hamis, kiegészítős és mindenféle nyalánkság, plusz esszé is. Vajon mi volt az esszékérdés? Az a fejezet, amit nem tanultam meg, a pontozás pedig úgy volt, hogy a teljes dolgozat pontszámának a fele az esszé volt. Amiből semmit sem tudtam. De tényleg, a címet is azért ismertem meg, mert volt benne olyan idegen szó, amit nem is értettem. Gondoltam, baj van. Az egyik fele nem okozott gondot, a másik feléről egy szót sem tudtam. Úgyhogy az első felét megcsináltam, de még ez sem volt elég a ketteshez. Az esszéhez kábé a teljes könyvet leírtam vázlatosan, remélve, hogy ér majd annyi pontot, hogy a kettes meglegyen. Mindent írtam, arról egy szót sem, amiről a kérdés szólt. Mivel azt nem tudtam. Beadtam a dolgozatot és reménykedtem. Pár nap múlva láttam, megvan a kettes. Pont annyi pontot kaptam az esszére, hogy meglegyen. Szóval készüljetek becsülettel, komolyan, mindig, de azért, ha nagyon nem megy, és van mögöttes tudásotok, azzal a kidumálással még csodát lehet tenni. 

Anyátoknál nem. 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://apaszuletik.blog.hu/api/trackback/id/tr557648390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2017.01.08. 20:26:15

Nagyon jól írsz. Fú. :D
A mai kiemelt poszt (a propagandás) miatt kerültem ide, aztán a saját blogom olvasói közül ajánlotta valaki ezt a Diploma címűt. Bakker, nagyon jó, és amikor már azt hinném, kész, akkor még a zárómondat :D

Bryan Beersworth · http://apaszuletik.blog.hu 2017.01.08. 23:21:01

@Felicitasz: Köszi szépen, tudod, néha a kapanyél is elsül. :)