Anyád mindig korhol, hogy hagylak a nyakamba mászni, az ölembe bújni, ahol te sajtkukacként mocorogsz, és ha csak teheted, a nyakamon lógsz. Ez így van, és anyádnak ebben (kivételesen) igaza van. De egy tényezőt nem vesz figyelembe: hamarosan nem akarsz majd a nyakamba mászni, az ölemben izegni, mozogni, és én arra fogok vágyni, bárcsak ezt csinálnád. De már nem lesz így újra, mert az idő telik, te pedig változol. Addig akarom ezt kiélvezni, amíg csak lehet, mert olyan gyorsan eltelik.
Jókat beszélgettünk ma. Ültünk a konyhában és csacsogtunk, miközben egy applikációt töltöttünk le a tabletre. Valamivel húztalak, rád néztem, te rám, olyan aranyosan, korholón, én pedig arra gondoltam, hogy baszki, mindjárt hat éves leszel. Ma este összebújtunk kicsit lefekvés előtt, kiskiflibe, nagykiflibe, én átöleltelek, végignéztem rajtad és némi örömmel teli keserűséggel konstatáltam, nősz. Felálltál, megmutattad a kedvenc képeid az ágy fölé akasztottak közül, az igazán sokkoló az volt, hogy már felérted őket.
Egyre nagyobb vagy, jövőre iskolás, írni, olvasni tanulunk, cinkellek a pasiddal. Kezd véleményed lenni a téged körülvevő világból és olyanokat produkálsz, amiket nem tudom, hogy egy öt és fél éves gyereknek kellene-e.
Valamelyik este összevesztünk anyáddal. Sajnos éjszaka is folytattuk, Te pedig felébredtél. Reggel megbeszéltük, hogy mi történt, és hogy attól még szeretjük egymást, de ilyen előfordul – még ha tudom, hogy nem szabadott volna. Másnap este lefektettelek, és kicsit szokás szerint suttogtunk a jó éjszakát puszi után. A félhomályban csillogó szemmel újságoltad, hoztál fel nekem egy párnát és a sarokba tettél pár alvótársat. „Apa, ha anya nem akarja, hogy mellette aludj, gyere ide mellém, hoztam fel neked párnát, válassz egy alvótársat, elférünk itt ketten is!”. Büszke voltam rád, milyen jó lelked van, és mérhetetlenül szégyelltem magam hogy ez megtörténhetett.
Másnap rajzoltál egy piros szívet, a közepébe rajzoltál minket anyával, amint mosolyogva fogjuk egymás kezét és azt kérted, hogy ha legközelebb összeveszünk, csak nézzünk rá.
Írtál könyvet, ami a Dínó 2 címet kapta. Dínó 1 nincs. A történet dióhéjban annyi, hogy volt egyszer egy kis dínó, akinek volt egy anyukája és egy apukája. Két éves volt, aztán három, majd négy, majd öt, és ez nagyon jó, mert Dínóföldön már öt évesen lehet iskolába menni. Nagyon várta már az iskolát és lefeküdt aludni. Aztán egyszer csak jött egy nagyon gonosz sárkány és elrabolta a kis dínót, aki kiabált, hogy anya, anya, anya, apa, apa, apa, mindkettőt háromszor, de a szülei nem hallották, mert aludtak. A gonosz bezárta őt egy toronyba, és a kis dínó egész hajnalig folyamatosan kiabált anyának és apának. Hajnalban a szülei meghallották, hogy kiabál és a segítségére siettek. Az anyuka megölelte őt, az apuka pedig odament a gonosz sárkányhoz hogy elkergesse. A gonosz sárkány azt mondta, hogy még visszatérek és meglátjátok majd, milyen a haragom. A történet folytatását a Dínó 3-ban olvashatjuk majd, ha lesz kedved megírni. A második rész mindenesetre könyv formájúra ragasztott A4-es papírokra készült, szép színes képekkel illusztrálva, betűk helyett hullámvonalakkal, amikkel az írást utánoztad. Majd büszkén hoztad és mutogattad, mi pedig eltettük és majd egyszer mi fogjuk mutogatni.
Vettem egy melegítőt. Gyerekkorom óta vágyom egyre, amikor a pulóverhez egy passzoló mackó tartozik, puha, meleg, divatos, több, mint 30 év után ez is teljesült. Ez egy Nike márkájú melegítő, ez volt az első szó, amit elolvastál. Kicsit segítettünk, először betűztünk, majd mikor megvolt mind a négy betű, összeolvastad.
Ma leírtál egy szót, így: ACL. Szerinted ez az ACÉL, nem értetted, hogy ha a középső betű a „Cé” akkor miért kell „É” betűt is írni. Próbálkoztam, hogy miként ejtjük a betűket, de egyelőre hatástalanul. Tegyük hozzá, bármelyik szakad, az acél, vagy az ACL, az komoly problémát jelent.
Van egy pasid. Már nem az első, (nem is az utolsó) de ha kicsit cikizem, vagy szóba hozom a kapcsolatotokat, kellő tisztelettel, ám némi éllel, az erőltetett vicceskedés előre megfontolt szándékával, morcosan nézel rám. Elmondásod szerint fülig szerelmes vagy, a tőle kapott gyűrűt magadhoz képest kifejezetten óvod, talán még azt is tudod, hová raktad el.
Nem is olyan régen bepólyálva feküdtél egy szobában. A szülésznő miután mindent leellenőrzött, becsomagolt, majd kiment a szobából. Apuka, babázzon. Csak ennyit mondott. Én szörnyen meg voltam ijedve, anyádat éppen stoppolták, az éjszaka közepén álltam egy szülőszoba kellős közepén, a becsomagolt gyerekem üvöltött tőlem másfél méterre és egyedül voltam. Bátortalanul odaléptem, felvettelek és attól féltem, leejtelek. Szörnyen be voltam szarva, majd rád néztem, te kinyitottad a szemed, amit talán akkor használtál először rendeltetésszerűen, remegő hangon ennyit mondtam: szia, jó, hogy itt vagy közöttünk. Majd elcsuklott a hangom, utána már csak arra emlékszem, édesanyámat hívom és a műtét után remegő édesanyád mellett ülök a földön. Itt indult a közös történetünk, tele és tele szebbnél szebb pillanatokkal.
Tudod mit? Másszál csak a nyakamba, akarj mindig velem lenni és velem játszani, akard kitölteni minden percem. Úgysem hagyom és úgysem tart ez örökké, sőt, gyorsabban és hamarabb vége lesz, mint én azt szeretném. Nem tudom, mi jön azután. Milyen lesz, amikor iskolás leszel, kiskamasz, majd serdülő, csak vágyaim, reményeim vannak. Eddig mindig ott voltam neked, ezután is ezt akarom, amit ezzel kapcsolatban gondolok, nem változott semmit. Még mindig él, amit anno nagyon őszintén leírtam.
Utolsó kommentek