Édesanyád szerda reggel kórházba került. Elmentünk rutinvizsgálatra H dokihoz, aki közölte, hogy anyuka, irány a kórház, előreláthatólag három és fél hétre. Azért, hogy te ne gyere sokkal korábban, mint kellene.
Hallottam én, mit mond a doki, csak érteni nem akartam. Múlt héten kicseréltük az ablakot, kifestettük a nappalit, elvitettük a kanapét, egy szétpakolt lakás látványára ébredtünk hétfőn reggel, amikor apának mellesleg lefújták a projektjét, amit kemény hat órán keresztül vezetett.
Kedden este rohamtempóban megtanultam mosni, eddig nem volt szükség arra, hogy ilyen tudást szerezzek, szétválogattuk a ruhákat, négy hatalmas kupacra, másnap reggel anyát bevittem a kórházba. Azóta naponta tíz, tizenöt percre látom, de legalább húsz alkalommal beszélek vele telefonon, mert persze látogatási tilalom van az influenza járvány miatt, és a portások jófejségén (vagy a saját leleményességemen) múlik, hogy bejutok-e hozzá.
Szóval egyedül vagyok itthon. Fura. Anyád hülyét kap tőle. De jól megy, bár mindenki azt mondja, hogy el vagyok anyátlanodva, szerintem nem, állok a kihívások elé, de hadd mondják a nők, ezt akarják látni, bár neked hiába magyarázom, közéjük fogsz tartozni. Az estéket egy ideig élvezem, filmet nézek, olvasok, vagy csak zenét hallgatok, olyan este tízig marha jól elvagyok, utána szoktam ránézni az órára, hogy mikor jön haza Édesanyád. De nem jön, mert bent van a klinikán, már ötödik napja. A háztartást elvezetem, amennyire tudom, nem tetszik a dolog, de nincs mit tenni.
Viszont a tököm kivan a permanens aggódással. Vagy nem eszik eleget, vagy nem fekszik eleget, vagy lázas, és nem mondja az orvosnak, vagy szörnyen köhög, és nem mondja vizitnél, vagy azt érzem, ki akarja harcolni magának, hogy hazajöjjön. Mondtam is ma neki ezt. Én örülnék a legjobban, ha éjfélkor nem egyedül kellene elaludnom, hanem itt lenne mellettem, de jelen helyzetben teljesen mindegy, nekünk mi a jó, azt kell szem előtt tartanunk, ami neked a legjobb, aki még a hasban vagy. Három hét nem a világ, azt bárhol ki lehet bírni, még ha nehéz is. Pláne, ha az életünk hátralévő része, és a lányunk egészsége múlik rajta. Megyek én hozzá reggel, este, ellátom mindennel, de maradjon csak szépen ott, ahol reggel és este megnézik a szívhangodat, és ha bármi baj van, ott tud teremni az orvos. Húsz kilóméter távolságból én nem tudok semmit sem tenni, másrészt tudom, hogy nem maradna ágyban itthon sem, mert nem bírná el a kuplerájt, így mindenkinek jobb, ha odabent marad, és marhára idegesítene, ha nem látnám rajta, hogy ebben egyetért velem.
Mindenórásak lettünk, ez már a célegyenes. Lényegében anyád azért van bent, mert te bármelyik pillanatban jöhetsz, ezért már nem megyek városon kívülre, nem iszom alkoholt, mégsem mehetek be bratyizni a szülőszobára, hogy: "kezdjük már vazze, doki bácsi, adj egy ötöst vazzeg, mekkora király vagy, fasza lesz, mi, szívjunk már el egy cigit".
Ma viccből azt mondtam nagymamádnak, hogy ha én tudom, mi vár ránk, amíg téged várunk, inkább gumit húzok. Mikor elkezdtem írni ezt a blogot nem tudtam, mire számítsak. Gondolj bele, nyár volt, és napsütés, jó munkám volt, kaptam egy céges autót, egészséges volt mindenki. Lassan jön a tavasz, elvették a céges autót, nagymamádat elveszítettük, nagyapáid közül pedig egyikre sem számíthatsz majd igazán, legalábbis jelen helyzet szerint. Persze, ez nem miattad van, így hozta az élet. A kettes számú klinikát pedig mindenki megjárta: mindkét nagymamád, édesanyád testvére, most éppen anya nyomja az ágyat a falai között. Tudod, nem káromkodunk, de őszinte leszek: faszom kivan már az egésszel, legyél bent még egy hónapig, aztán szép márciusi babaként gőgicséljél itthon, és legyen már nyugalom végre, mert az ilyen helyzetekből már nagyon elegem van.
Utolsó kommentek