Életem legutóbbi nagy döntése óta eltelt több mint négy év. Most újra meghoztam egyet, nem állítom, hogy könnyebb volt, de azt igen, hogy legalább ilyen nehéz: akarok második gyereket. Nem jelentkeztem már egy ideje, szívesen írnám, hogy tömegek könyörögtek a következő bejegyzésért, de nem volt így, legalább a feleségem ugyan folyamatosan kért, de hogy is mondjam… Nem volt belső motivációm leülni gépelni. Téma? Az folyamatosan volt, majd idővel össze is foglalom, micsoda, de ha fel akarom állítani a fontossági sorrendet, akkor egyértelműen az az első, hogy igen, megerősítem, dolgozunk a második gyereken.

Pedig nyáron még azt mondtam, nekem nem lesz második gyerekem. Ahhoz, hogy tökéletesen meg lehessen érteni az érveimet ismerni kell az életünket, ami helyenként káoszos, unalmasnak közel sem mondható, de – és olyan jó ezt mondani – összességében szeretettel teli és nyugodt. Szeretem a feleségem, bár az elmúlt pár év nem telt felhőtlenül, voltak elkeseredett, nagy veszekedések, és olyan esték is, amik (Móricz Sárarany című művéből idézve) úgy indultak, mintha vihar készült volna belőle, s úgy végződött, mint az őszi köd. Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén feszültséget éreztek mind a ketten. Persze, sokszor alszunk el mi is úgy, hogy bennünk marad a tüske, és ennek néha ő, néha én vagyok az oka, de azért amikor együtt kerülünk ágyba, csak összebújunk és fogjuk egymás kezét.

Anyagilag rendben vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy én, az állandó megfelelési kényszerrel küzdő srác 2014-ben elértem egy mérföldkövet, amiről korábban csak álmodtam. Szóval az első gyereknél kellett a hitelkártya néha hogy tudjunk pelenkát venni, és bizony volt, hogy egy fillérünk nem maradt hónap végére, most, szűk négy évvel később inkább az a kérdés, mennyit teszek félre, mennyi marad, és mennyit forgassak vissza a saját vállalkozásomba. Szóval mondjuk úgy, hogy ez pipa.

De ha valaki szereti a feleségét, és még anyagilag is rendben van, mi a francért majrézik, mikor annyi család vállal gyereket ennél sokkal nehezebb körülmények között is? Azért, mert ők ők, én meg én vagyok, és nekem a biztonság mindennél fontosabb. Pont ezt rúgtam most fel ezzel a döntéssel.

Négy, vagy öt nyomós érvem volt amikor nyáron ezt a feleségemnek elmondtam, bizony ő is csak hümmögött egyetértően. Ebből a négy-öt érvből pontosan kettőre emlékszem most, január elején.

Nincs segítségünk. Anyósom nincs, apósom lassan három éve nem látta az unokáját, pedig autóval húsz perc alatt ideér. Az édesapámmal sosem hívott még fel, hogy mi van velünk, és mi van a lányommal. Karácsonykor vittünk nekik ajándékot, ő nem készült semmivel. Ami nem érdekelne, de az érdeklődés hiányát nem tudom elviselni. Ne én érdekeljem, hanem az unokája. De még az sem. Szóval rá sem lehet számítani. Nagypapa nincs, nagymama csak egy, az édesanyám, aki konok, szívós munkával járja a saját útját. Sok mindenben segít, de ez kimerül abban, hogy három havonta egyszer nála alszik a gyerek, hogy el tudjunk menni valahová, egyszer-egyszer eljön a lányomért az oviba, de ennyi. Egy gyerekkel oké, nagyon szeretem, de mi lesz, ha kettő lesz? Mi ápoljuk a feleségem 88 éves súlyosan beteg nagymamáját, aki szerint neki már mindenhez joga van,  mindenbe beleszól és keveri a balhét folyamatosan, hogy ne unatkozzon. Azért szeretem, de néha az idegeimre megy, a feleségem zokogni is szokott miatta. Szóval ebbe a környezetbe nem akartam még egy gyereket.

Kibírunk még egy gyereket? Ez a házasság dolog nem egy lányregény, a gyereknevelés sem az. Nyakon tudnám vágni a sok önámító, hazug szülőt, akik állandóan a dolog rózsaszín oldaláról enyelegnek. Anyátokat. Féltem tőle – mit féltem, most is félek – hogy a mi házasságunk egy gyereket bír ki. Nem rajong a játszótérért, és a gyerek életének első pár évében igazából játszani sem tudott vele. Ellátja, gondozza, eteti, ruházza, melegséget ad neki, mindezt kiválóan, de lefoglalni, vagy vele időt eltölteni, azt nem tudott. Kivoltam, mikor mindig nekem kellett játszani a gyerekkel. Attól féltem, hogy mi van, ha kettővel is így lesz, mert ő most éppen mos, vasal, takarít, vagy a Jóisten tudja, mit csinál, én meg tölthetem az időm két gyerekkel a játszótéren. De az elmúlt pár hónapban úgy látom, ez kezd megváltozni, többet és jobban játszanak együtt. Nyáron nagyon dühös voltam amiatt, hogy míg én azt kerestem, hogy mikor és hogy tudok a gyerekkel lenni a nyaralás alatt is, ő inkább azt, mikor és hogy tudná lepasszolni, leginkább nekem. Ez meg is történt sokszor, de olyan egyszer sem, hogy fordítva lett volna.

Történt, hogy vidéken voltunk. Előtte ők elmentek porcelánt nézni, én a lányommal voltam közben, elefántot etettünk. Ez jó sztori volt, ha valaki kommentel, majd szóljon, írjam le. Mindezt azért, hogy neki legyen ideje cserepeket nézni. Amikor találkoztunk együtt ebédeltünk még két barátunkkal, és sétáltunk egy jót. A dolog vége az lett, hogy neki mehetnékje volt haza a nyaralóba, én pedig estig bohóckodtam a lányunkkal, múzeumban voltunk, felmásztunk a toronyba, remek délután volt. Amikor szerettem volna én nyugodtan lenni és olvasni, összeveszett velem, hogy mit képzelek, legyünk inkább együtt.

Másrészt két külön világ vagyunk, és én nagyon nehéz eset. Csak azzal foglalkozom, ami érdekel. Csöpög a csap, le van szakadva a polc a kamrában, folyik a WC, lötyög a kilincs. Simán elmegyek mellette, élek a saját kis világomban egy házasságban. Órákat tudok eltölteni azzal, hogy a saját munkám tökéletes legyen, de arra már nincs agyam, hogy a zacskóból kivett kenyeret vissza is csomagoljam. A kávégép tetejét nem nyitom fel, ha valami lecsöpög úgy hagyom, elfelejtem mit kellene hozni és az esték jelentős részében jóval utána fekszem le, mert a telefonomat nyomkodom, játszok, olvasok, és röhögök a saját idióta poénjaimon. Nem megyek el orvoshoz, két hónapja törött a szemüvegem és hiába kérte a feleségem ezerszer, a szörpöt a szárítógép tetején készítem el, amitől az egész ragad. Közben figyelmem sokszor őrá nincsen, pedig tudom, hogy kellene lennie, de ha a „nemtörődöm fasz” címszót keresitek a szótárban, az én képem lesz ott. Borzasztó volt először kimondani, de jobb apa vagyok, mint férj. Apaként adnék magamnak egy nyolcast a tízes skálán, férjként a hármas-négyes lenne a legjobb, amire önmagam osztályoznám. Egy akaratos pasas vagyok, aki ha akar valamit, tűzön-vízen át eléri, bármi is legyen az, akinek a munkája a hobbija is egyben, és tényleg élvezi, aki fürdik az elismertségben és hajszolja a népszerűséget, és megy előre folyamatosan. Aki ugyanakkor őrlődik azon, hogy igazából sehová sem tartozik, mert már nem vidéki, de pesti sem akar lenni, aki retteg a kurdarctól és attól, hogy amit eddig elért, összeomlik alatta. Aki zseniálisan leplezi a saját érzéseit és a saját közvetlen kollégái mondják neki, hogy nem tudjuk, pontosan milyen vagy, hármas, vagy nyolcas, és aki remekül szórakozik ezen, mert túlzottan fél kiadni magát. Nem bírom a kritikát és azt, ha valaki elmondja, rossz vagyok, épp eleget kaptam ilyet gyerekkoromban. Elmenekülök ha valamit nem tudok megcsinálni, hogy ne érjen kudarc – inkább nem fejezem be. Ilyen vagyok. Kifelé olyan vagyok, amilyen akarok lenni, egy kaméleon, mert megtanultam ilyennek lenni, befelé pedig egy bizonytalan, önmagával küzdő, állandóan elégedetlen, ezer fokon égő energiabomba.

A feleségem szereti a biztosat, nem törekvő, az állandóságra törekszik és imádja a rutinmunkát. Ha valaminek ott a helye, ő oda fogja visszatenni és addig nem kezd bele semmibe, amíg biztosan meg nem csinálja – én simán belekapok, inkább legyen valami félig kész, mint semennyire. Figyel az apróságokra, számon tartja a névnapokat és születésnapokat, én még úgy sem, hogy minden naptárban figyelmeztet a Facebook, a feleségem névnapját is guglizom néha. Olyanok vagyunk, mint tűz és víz. Ismeritek a DISC-et? Én piros-sárga vagyok, ő piros-kék. Csoda, hogy nem repkednek a tányérok itthon.

Amit tőlem vár úgy érzem, nem tudom teljesíteni, amiket nekem mond, úgy érzem néha, nem tudom elviselni, és nincsenek illúzióim, hasonlóan érezhet ő is.

Úgy gondoltam, hogy egy gyerekkel még csak-csak elvagyunk. Ha kettő lesz, arra lehet, rámegy a házasságunk is és most őszintén, jó lesz az két gyereknek, hogy a szüleik elváltak? Ezt nem akartam kockáztatni. De aztán arra jutottam, hogy semmi sem biztos így sem, és én azért nagyon szeretem az asszonyt még akkor is, ha sokszor nagyon hülye vagyok, és még virágot is hozok neki néha és szeretem, hogy úgy alszik el, hogy fogja a kezem és még akkor sem húzom el, ha már mozdulni alig tudok, úgy elzsibbadtam. Imádom a humorát és szeretem hallgatni, amikor a világról beszél, jól érzem magam, amikor a közelemben van, igazából akkor a legjobb nekem. Egyszerűen szeretem és vele akarok lenni amíg világ ez a világ még akkor is, amikor az agyamra megy, amikor kitágulnak az orrlyukai úgy veszekszik, amikor az őrület jeleit látom a szemében, mert nem úgy és ott van a törölközőm a fürdőszobában. Mert ő kell nekem, minden jó és rossz tulajdonságával együtt, csak ő.

Erős érv volt a második gyerek mellett az, hogy az első előbb-utóbb egyedül marad ebben a világban, és ezt nem akarom. Előbb, de remélem utóbb, a nagyszülei és mi sem leszünk már sehol, ő meg itt marad egyedül, mint a kisujjam. Másrészt belegondoltam, mit szeretnék látni hatvan évesen egy vasárnapi ebédnél az asztal körül. Négyen üljünk, vagy hatan? Esetleg többen? Több embert akartam, és az, hogy a gyereknek legyen tesója, ráadásul tegyem vele boldoggá a feleségem is, eldöntött mindent.

De míg az első olyan együttlétre, amikor az első gyerek készült élesen és pontosan emlékszem, a másodikra már nem. Az első gyerek azonnal összejött, a második két hónapja nem akar, november elején kezdtük, és még mindig semmi. De tudom, hogy akarom, és míg az elsőnél magam alatt voltam, hogy lány lett, addig a másiknál nem viselne meg egy ici-picit sem, csak az érdekel, hogy egészségesek legyenek.

Nincs segítségünk? Leszarom, majd megoldjuk. Kibírunk két gyereket? Rajtunk múlik, de azt sem garantálja semmi, hogy egynél minden rendben lesz. A lányom szeretne tesót? Igen. A feleségem szeretne gyereket? Igen.

De a végére hagytam a legerősebb érvet. Szeretnék még egy gyereket? Kurvára igen. Akarok még egy újszülöttet ringatni, akarok hozzá felkelni éjszaka, látni ahogy megtanul mászni, járni, beszélni, ahogy totyogva tolja a babakocsit, akarom ezt az elmúlt szűk négy évet újra egy másik gyerekkel. Látni akarom miben mások ketten, örömmel és szeretettel akarom és fogom mindezt újra végigcsinálni, mert sok jó dolog van az életben, de a gyermek minden nyavajájával, idegesítő feature-ével együtt tényleg egy áldás az életben. De tudjátok, amikor leülsz a szőnyegre velük, és elkezd röhögni, te pedig konstatálod, hogy ez a kis hülye pont úgy sírja el magát nevetés közben és pont úgy röhög, mint Te, amikor fogod a kezedbe és közben csak úgy megpuszil, hogy szeretlek apa, amikor rohan feléd és olyan őszinte a mosolya, ami csak egy gyereknek lehet, amikor játék közben elvörösödve mászik a nyakadba és közben liheg úgy küzd, aztán boldog, amikor sikerült neki, amikor együtt festetek, gyurmáztok, rajzoltok, vagy csak mesét néztek, amikor látod, hogy nyílik az értelme és érdekődik a világ iránt, amit Te mutathatsz meg neki, a közös programok és pillanatok, amik felejthetetlenek, pusztán attól, hogy együtt vagytok – ez  megfizethetetlen.

Minden másra ott a Mastercard.