Lili, holnap hazahozunk. Apának fogalma sincs arról, mi vár rá, tele van kérdéssel, bizonytalansággal, kétséggel, és azzal a tudattal fekszik le mindjárt, hogy hosszú ideig az utolsó nyugodt éjszakája következik.
Lövésem sincs, hogy kell pelenkázni, fürdetni, etetni, mit kell csinálni egy kisgyerekkel. Hogy kell rádadni a rugdalódzót, melyik krém mire van, és egyáltalán van-e már ilyenünk, és ha igen, hol vannak a lakásban. Úgy érzem magam mint egy idióta, aki holnap vizsgázni megy, de bele sem nézett az anyagba és abban bízik, tud majd puskázni.
Nem tudom, milyen lesz az új életem.
A régit ismertem, és szerettem. Tudtam, mi következik mi után, és mik a kereteim. Az újról fogalmam sincs, pedig én akartam ezt.
Nem tudom, hogy bírom majd a kialvatlanságot. Nem tudom, hogy oldjuk majd meg az anyagiakat, ha anya fizetése kiesik. Nem tudom milyen lesz az, hogy most már mindig itt leszel. Nem tudom, hogyan változik meg a kapcsolatunk anyával.
Nem tudom, tudok-e majd jó apává válni, és nem követem-e el ugyanazokat a hibákat, amiket az enyém elkövetett. Nem tudom, meg tudom-e majd adni neked azt, amit szeretnék. Nem tudom, képes leszek-e normális embert nevelni belőled, hiszen azt sem tudom, hogyan kell nevelni és egyáltalán, én vajon normális vagyok?
Nem tudom mi a helyes, és mi a helytelen, mi a fekete, és mi a fehér.
Úgy érzem, nem tudok én semmit sem.
Utolsó kommentek