Édes lányom, születésed harmadik hetének vége felé apa és anya eljutott az első holtpontjáig. Kialvatlanság, stressz, avagy miért nem elég semmire a 24 óra. 

Az elmúlt pár napban változtattál a szokásaidon. Eddig az dívott, hogy fürdetés után ordítottál még pár órát, tíz után elaludtál, és hajnali négy utánig fel sem keltél. Mostanában nem ordítasz esténként, csendben elalszol, viszont hajnali egykor felébredsz. 

(megjegyzés: valami szarszagú a nappalinkban, és nem találom, mi az. Édesanyád tegnap óta mondja ezt, körbeszagoltam mindent, és nem találom, mi adja ezt a szagot. Ilyen bajaim vannak este tizenegy órakor...)

Napok óta egykor, háromkor, és ötkor is felébredsz, természetesen anyával, és velem együtt. Nem sírsz, csak nyekeregsz, eszel picit, anya tisztába tesz, és alszol tovább. Ami azt jelenti, hogy jóanyád alig alszik éjjel, napközben semmit sem, és kezd egyre nyúzottabb lenni, ami nyűgösséget okoz, az idegességhez, feszült léthez vezet, és ez senkinek sem jó.

Megértem, hogy ilyen nyúzott: hetek óta nem aludt végig egy éjszakát sem, három-négy óránként etetés, tejfejés, közben azért van mit csinálni itthon, mindez a négy fal között, egy komoly műtét után. Néha nehezen viselem, mikor kiakad hülyeségek miatt, de hallgatok, mert megértem, és én sem lennék másmilyen a helyében, sőt, szerintem hülyébb lennék ennél. 

Próbálok megtenni mindent, porszívózok, elpakolok, ágyat húzok, ahogy tudom, körbeugrálom, altatlak, büfizetetlek, próbállak megnyugtatni amikor ordítasz, kezembe veszlek, hogy anya addig is tudjon pihenni, ma este egy órán keresztül vívtam heroikus küzdelmet veled, hogy ne sírjál, miközben anya a kanapén aludt. Aztán felébresztetted, megetetett, te elaludtál, ő is próbált, de még leszidott, hogy milyen hangosan mozdultam meg, mert úgy viselkedtem mint egy elefánt, és ha felébredsz, hajnali négyig az enyém vagy, ő meg sem fog mozdulni. Átkaroltam, megpuszilgattam, és jó éjszakát kívántam neki. 

Elaludtatok mindketten, én gubbasztok a kanapén. 

És holnap reggel újrakezdődik minden.