Apa nézte magát, és a fájós szemét a tükörben, mikor megjelent anya, és benyögött egy olyat, amin egész nap nevettem. 

Apa a héten autóval jött haza, lehúzta az ablakot, és másnap reggelre árpája lett. Viszket, könnyezek, orvosnál is voltam vele, kaptam egy krémet, hogy kenegessem. Maga a baj nem nagy, de rossz azzal szembesülni, hogy egyre több ilyen lesz. 

Régen napokig bírtam a bulizást, két óra alvással elvoltam egész nap, nem fáradtam el, nem görcsölt a bokám, nem fájt a térdem időváltozáskor, nem volt árpám, nem kopaszodtam, nem viseltem szemüveget, egyszóval tökös mezítlábas parasztgyerek voltam, aki nem égett le, és nem törte a lábát a szántóföld sem. Ehelyett lassan egy apró fuvallattól bedurran a szemem, megrántom a nyakam, és két napig alig tudok mozdulni. Szar dolog, hogy öregszik az ember még akkor is, ha a blogot olvasó harmincasok kiröhögnek, de szerintem egyszer ők is szembesültek azzal, hogy máshogy reagál a testük mindenre, függetlenül az edzettségi állapotuktól. 

Szóval nézem a szemem a tükörben, amikor bejött anyád, és azonnal ráugrott az első szembejövő pattanásra. Ő kurkászásnak hívja amikor két kézzel rabol rá a testemre mint éhes oroszlán az antilopra, amikor ismeretlen helyről vesz elő papírzsebkendőt, és már izomból nyom. Ha háromban megegyezünk, az ötödiknél rá kell szólni. Most is ez történt. 

Vakartam a szemem, kicsit sajnáltatom magam a vénülésem miatt, amikor anyád kifelé menet csak ennyit közölt: 

- Mit bámészkodsz, úgysem leszel már szebb.