Jól telt az ünnep, nem érdekes, hogy volt-e piros tojás (volt) sonka, tojás sok kaja (volt) és rengeteg alkohol (nem volt) a hétvégén, inkább arról mesélnék, hogy mi volt az a két alkalom, amikor ledobta az agyam a láncot egy pillanatra.
Van egy kisgyerek a családban, pár hónapos. Kopasz fej, nagy kék szemek, már mosolyog. Én nem tudom, hogy gének, vagy hormonok teszik, de a legtöbb nő azonnal ölelgetni akarja a másik gyerekét, én a legcsekélyebb indíttatást sem éreztem arra, hogy megfogjam. Nincs nekem semmi bajom azzal a babával, de ölelgesse az apja és az anyja, van nekem sajátom. Szóval ültünk családi körben, én nyugodtan az asztalnál egy másik férfivel, a nők pedig úgy zsongták körbe a csecsemőt, mint méhek a virágzó cseresznyefát. Jajjdeszép, milyenaranyos, teddráatakarót, nézdmármosolyog, mindezt persze fejhangon, hogy még idegesítőbb legyen. A lányom egy ideig érdeklődött, de mikor rájött, hogy fizikailag nincs esélye odaférni, egyszerűen arrébb ült fél méterrel és úgy maradt. Aztán senki rá sem hederített. Mi beszélgettünk politikáról, társadalomról, autókról, a nők pedig majd elaléltak a pár hónapos gyerek egy mosolyától. Az én imádott lányom pedig csak ült csendben magában és nem értette a helyzetet: vele senki sem foglalkozik? Ő most nem fontos? Figyeltem mi történik, és így eltelt pár perc. Egyemakicsiszívét, tehaddfogjammeg, ittvanamama, milyenkishurkás, hogytartjaafejét, mosmiérsírazérmermégkicsi. A lányom tanácstalan volt, nem ehhez van szokva. Hirtelen maga elé nézett és láttam az arcán a szomorúságot. Ami egy pillanat alatt átragadt rám is. Szóltam neki, egyből odajött, ölbe vettem, megpuszilgattam. Én már tudtam, mi vár rá, ő pedig alighanem csak az első falatot kapta ebből a számára keserű kenyérből.
Aztán eltelt pár óra, jött az a fiú és szájon csókolta. Óvodások, van egy kis barátja, a szüleivel is jóban vagyunk. Szóval jön a kis pöcs, fehér ingben, szépen felöltöztetve, meglocsolja, zsebre vágja a piros tojást majd eltűnnek a szobában és játszanak szépen, mi társalgunk a szülőkkel, ahogyan azt illik. Majd elköszönéskor mit látok? Éppen az apja kezét szorítom, amikor ezek odaszaladnak egymáshoz, ölelkeznek egyet, majd az a kis nyavajás megengedi magának, hogy megcsókolja a lányomat. Szájon. Csak úgy cuppant. És mindkettő boldog volt ettől. Én pedig álltam ott, mint akit leforráztak. Nem tudom megmondani, mitől akadtam így ki. De sokkolt. Gyerekek, négy évesek, ez csak játék. Nem tudják mit cselekszenek. De akkor is, kedvem lett volna nyakon vágni azt a méteres kis vakarcsot, hogy mit képzelsz, köcsög? Megengedtem én baszod, hogy a lányomhoz érj? Azt hiszed, neked neveltem? De persze nem tettem, mosolyogtam illendően és talán egy fokkal erősebben szorítottam meg az apja kezét. Én már sejtem, mi vár rám, ő pedig alighanem csak az első falatot kapta ebből a számára édes gyümölcsből.
Óbazmegkinyíromazudvarlóit.
Utolsó kommentek