Apa születik

Amikor nagyobb lettem, egyre többször láttam aludni nap közben, és egyre többet veszekedtek anyával. Egyre kevesebb vendégünk volt, már nem focizott velem, és nem olvastunk könyveket. 

Amikor még nagyobb lettem, néha telefonon hívtam anyát, hogy jöjjön haza, mert apa megint veszekszik. Hideg decemberi nap volt, tizenharmadika, Luca napja. 1996. Szürke volt minden, és ködös. Megnyertem egy versenyt, első lettem több ezer ember közül, boldogan rohantam be a kapun, alig vártam, hogy elmeséljem, mi történt velem. Arra emlékszem, hogy apám fejszével a kezében áll a ház előtt, levágja anya csizmájának a sarkát, és ordít, rámüvölt, hogy menjek a szobámba azonnal. A következő képem az, hogy sötétedik, és egy lapos kerekű kézi kocsin húzzuk ki minden vagyonunkat a nagymamámhoz. Egy kerti, lapos kerekű, átázott kézikocsin. Anya szótlan volt, az öcsém némán baktatott a saras úton. Mikor a lámpák gyér fénye anya arcába világított láttam, patakzanak a könnyei. A kihalt utcán pár emberrel találkoztunk csak, ők is némán bicikliztek el mellettünk. Anya főnöke jött szembe, megállt, egy mondatára emlékszem: Nagyon sajnálom, holnap maradj otthon nyugodtan. A máskor rövid út úgy tűnt, évekig tart. 

Mikor kitavaszodott, apa elvitt minket az egyik új plázába, moziba. Zűr az űrben, ez volt a film címe, az első film volt, amit moziban láttam. Előtte kaptam egy kabátot, aminek indián volt a hátulján, fekete mellény, zöld kabát, az angyalföldi piacon vettük. Szállodában aludtunk, anya és apa együtt fürödtek, fáztak, azt mondták, én elhittem. Ettem pizzát, hamburgert, ittam kólát, szuper volt. Aztán hazamentünk, valamelyik délután átmentem apához, és láttam, tele van sörösüveggel az asztal. Nem kérdeztem semmit, de anyának elmondtam. Kértem, ne menjünk vissza, én nem akarom megint felhívni napközben. Ha apa részeg volt azt mondtam, rossz az idő, ebből értette, hogy haza kell jönnie, mert nem bírok a tulajdon szülőmmel egy fedél alatt lenni. Anya mégis úgy döntött, visszaegyünk. Akkor nem értettem meg. Azóta igen: nem tudott volna egyedül eltartani, taníttatni minket, és még mindig szerette apámat. 

A következő néhány év olyan volt, mint a hullámvasút. A kocsikat apa tolta. Ha rossz napjai voltak ivott, ha olyan kedve volt, nem. Elköltöztük Budapestre a jobb élet reményében, de jobb élet helyett csak jobb kocsmákat találtunk. Anya megállás nélkül dolgozott, apám volt, hogy fel sem kelt egész nap. Én főiskolára jártam már, diákhitelből éltem, és alkalmi munkát végeztem, hogy ne kelljen kölcsönkérnem. A családi veszekedések mindennaposak voltak. 

Egy karácsonykor hamarabb jöttünk vissza Pestre a nagymamától. Anya kapott egy nagy üveg drága whisky-t, ha jól emlékszem, literes volt. Apám mindet megitta, lekísérte három liter kommersz vodkával. Aznap este rátámadt anyára. Kirohantam, és leszedtem a tulajdon apámat az imádott édesanyámról. Rámtámadt. Megütöttem. Aztán újra. Majd újra. Majd újra. Anya szedett le róla. Mikor összeszedte magát, visszatámadott. Elveszítettem az eszem, ütöttem, mint a cséphadaró, úgy gondoltam, visszaadom neki az elmúlt tíz évet. Anya sikított, hogy hagyjam abba, ne csináljak hülyeséget. Abban a pillanatban megállt a kezem. Apám véres arca nézett fel rám a földről, a szeméből gyűlölet sugárzott. A mai napig havonta álmodom ezzel, és magam hibáztatom miatta, hogy fiú ilyet nem tehet az apjával. Tudom én, hogy ott, és akkor kellett, de mégis: hibásnak érzem magam, amiért elveszítettem az önuralmam. 

Másnap azt mondta, feljelent. Húsz éves voltam, nagy volt a szám, kinyitottam az ajtót, hogy tessék, menjél. Anya határozottan felszólította, menjen el, mindegy hová, csak hagyjon minket békén. Az öcsém kollégista volt, szerencsére mindenből kimaradt. Néhány hét múlva elköltözött, de addig már nem dolgozott, feküdt egész nap. Esténként remegve zártuk be az ajtót, hogy nem jön-e haza. Nem jött csak egyszer: a cuccaiért. 

A váláson ott voltam. Anya új kosztümben, én új öltönyben. Apa a fent említett zöld kabátomban jött, önmaga árnyékaként. Alig szóltak egymáshoz, több, mint húsz év házasság után. Anya egyenes derékkal ült a bírónő előtt, apám vállát mintha mázsás súly nyomta volna. Középen én ültem, és ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Az ítélethirdetés után rohant, az új asszonyt valamelyik kocsmában hagyta, szinte szó nélkül hagyott ott minket. 

Ez hét éve volt, az ominózus eset után évekig nem beszéltünk. Ottmaradtunk hárman, egy középiskolás, egy főiskolás, és anya, aki hajnali háromra járt takarítani anélkül, hogy szólt volna nekünk. Ha nem ébredek fel egy hajnalban, sosem tudom meg. Befejeztem a sulit, és dolgozni kezdtem. Hétszázezer forintos tartozást halmozott fel apám, amivel otthagyott minket. Újranősült, és a szülőházamban él az új feleségével. 

Néha találkozunk, elmegyek hozzá, ilyenkor jól elbeszélgetünk. Vagy én nőttem fel, vagy az idő telik, vagy haragudni nem akarok, nem tudom, hogy érzek most. Úgy néz ki, mintha hatvan éves lenne. Ráncos, összeesett, a hajdan olyan erős két karja vékonyabb, mint az enyém. A korábban mindenhez értő életvidám emberből megkeseredett, hajlott hátú öregember lett. 

"Bagolynak veréb a kölyke" Állandóan ezt hallottam. Sosem voltam elég jó. Ha négyest hoztam az volt a baj, ha második voltam, akkor az. Ha valamit elrontottam, korholt, ha valami nem sikerült, leszidott, sokszor mások előtt. 

Mégis, valamiért nem tudok rá haragudni, de megbocsátani sem. Neki köszönhetem hogy élek. Epekedve néztem a barátaim szüleit, az apa-fiú kapcsolatokat. Látom, hová jutottak azok, ahol a szülők egyfelé húzták a szekeret és hová azok, ahol nem tudtak kitartani egymás mellett. Anya ma is 10-12 órákat dolgozik, most jött haza Erdélyből, nyaralni volt. Apám nem dolgozik, segélyt kap, havonta 20 ezer forint a bevétele. Anya most szólt, összespórolta a tandíjamat. Apám magától azt nem kérdi meg, élek-e. 

Sokaknak az apjuk a minta. Nekem is, de nem úgy, mint más fiúgyerekeknek. Én nem hozzá akarok hasonlítani, hanem a saját gyerekemet kímélni meg attól, amin én mentem keresztül. Nekem nem mutatta meg senki, hogy tanítsam a fiam vagy a lányom biciklizni, sátrat verni, tüzet gyújtani, szöget a falba beverni. Apám egy útmutatást adott az élethez: hogy sose legyek olyan, mint ő.