Nyolc hete volt C állapotos, mikor kiderült, V beteg. Mióma, és akkor mi van, gondolom most, bár akkor rendesen megijedt mindenki. Azt nem gondoltuk, hogy rákja van. Azt pláne nem, hogy olyan, ami két hónap alatt elvisz egy erőtől duzzadó, csinos nőt, remek feleséget, leendő nagymamát.
Azóta azt mondom, hogy nincs Isten. Eddig sem voltam vallásos, de nem tagadtam, hogy van egy felsőbb erő. Most azt mondom, dühösen, elkeseredetten, hogy ha van, akkor menjen a kurva anyjába, mert az ilyen nem jóságos, hanem egy szemét, gyötrő szarházi.
Két hónap, nyolc hét, hatvan nap. Ennyi kellett az első tünetektől a rettenetes telefonhívásig. C-vel színházban voltunk, utána cukrászdában. Telefonom lenémítva, a sütemény után ránézek, látom, V keresett. Visszahívom, nem veszi fel, hívom L-t, aki kimérten közölte a hírt. Közben C vigyorogva fizette a süteményt, boldog volt, mert olyat kapott, amilyet szeretett volna. Én elfordultam, hogy ne lássa, ahogy elsápadok. L néhány tényszerű mondatban tájékoztatott a történtekről, és elmondta, mi a feladat. Semmi érzelem, csak a tények. Döntsem el én, megmondom-e, vagy majd a mamánál megmondja ő. C közben mosolyogva beszélget az eladókkal. Gondolatok kavarognak az agyamban, a kezem remeg, miközben összeszedve minden önuralmam, és pókerarcom, előveszem a bankkártyám. Tíz méterre állok az autóval, gondolom, maximum tíz másodpercem van eldönteni, mit csináljak. Látni fogja rajtam, hogy valami nincs rendben, meg kell mondanom. Beülök az autóba, és egy mondatban elmondtam neki, mi történt. Snitt, vágás. Felvillanó képek. C üvöltve sír. Hívja a főnökét. Sokkos állapotban zokog. Mondom neki, legalább levegőt vegyél. 15 hetes baba van a pocakjában, 15 perc az út a mamáig, a közben történteket szeretném kitörölni az agyamból, de nem lehet. Pörög az agyam, mit csináljak, hogy C-nek, és a babának se legyen semmi baja. Jöhet a nyugtató.
Nem tudtam konkrétan, hogy ekkora a gond, de összeraktam a képet. A nőgyógyásszal megbeszéltem, hogy ha baj van, nekem kell valami, hogy se a babának, se a mamának ne legyen baja, a vetélés egyszerűen nem következhet be, és kész. Konzultált egy tucat emberrel, és felírt egyet, abban maradunk, ha kell, telefonálok. Eljött az idő. Imre barátom elhozza, és most jön az, ami egészen fantasztikus ebben az iszonyatosan nehéz helyzetben: nem használtuk.
C üvöltött, ordított, sikított az első húsz percben. Mikor felértünk a mamához, aki ajtót nyitott, mindketten azonnal levettük: nem tudja. C pókerarcot erőltetett magára, úgy töltöttünk el tizenöt percet ott, hogy mama nem jött rá, mekkora a baj. Ólomlábon cammogtak a percek, míg L megjött, és bejelentette. Tragédia, felfoghatatlan veszteség.
Az első két nap kritikus - lehetett volna. C azt mondta, mintha lenne benne egy hormon, ami nem engedi kibukni, és tényleg, nem is történt ilyen. Sírt, könnyezett, de nem volt hisztérikus zokogás, sokkos állapot. Csak csendes gyász, és a szemében olyan fájdalom, hogy összeszorult a szívem. Kibeszélte magából a történteket, megosztotta velem, és a környezete egy szűk részével, mindenki próbált mellette állni, és így telt el csendesen az első hétvége.
A főnökét lerendeztem, két hete itthon van, nem lett volna értelme még dolgoznia menni, közben pár napot velem volt vidéken is, ahová a munkám szólított. Nagyszerűen tartja magát, de tudom, a gyönyörű külső mögött - nő a pocak, csodálatos kismama lett - belül romok hevernek. Mégis, minden fájdalom, és gyötrelem ellenére relaxál, miközben testápolóval kenem a pocakját, tud mosolyogni,
"Becsukod a konyhaablakot, hozol nekem egy pohár tejet, és a Milka kekszet? Persze, csak ha ráérsz..."
Apró szünetet tartottam, mert tettem a fentieket. Mindezt angyali mosollyal kéri, és ha nem lennének az elgyengült pillanatok, külső szemlélő észre sem venné, hogy milyen tragédia zilálja szét életünk azon időszakát, amiből sosem lesz még egyszer ilyen. Csak várnunk kellene a babát, olyan hatalmas problémákon pörögni, hogy veszekszik-e, vagy sem, hogy fiú lesz-e, vagy lány, de ezek eltörpülnek mindamellett, hogy egy csodálatos embert, anyát, feleséget veszítettünk el, akiből nekem sajos csak két év jutott, és sosem fogom megbocsájtani Istennek, ha van egyáltalán, hogy a születendő gyermekemnek egy percet sem adott ebből.
Utolsó kommentek