A coachingban alapszabály, hogy visszajelzést úgy adunk, hogy a tapasztaltakat magunkra vetítjük ki. Például azt mondom, hogy amikor ezt csináltad, az nekem azt jelentette, hogy. Ez támadhatatlan, mert nem általánosságban fogalmazok, hanem azt mondom el, hogy én hogy éltem meg ezt. Most elmondom, hogy én hogy éltem meg az elmúlt hónapokat.
Ha azt mondom, hogy kurva nehezen, nem mondok semmit, csak káromkodom, annak pedig nem sok értelme lenne, mondok inkább egy tényt: körülbelül öt kilót fogytam, és elmesélek egy történetet.
Anya hívott fel, hogy negatív a szövettan eredménye. Ekkor küzdöttünk C munkahelyével, a vizsgaidőszakkal, a családjával lévő feszültségekkel, és az apjával, aki nem is foglalkozott vele, és próbáltuk feldolgozni a feldolgozhatatlant: az édesanyja halálát, és kezdtük napról napra érezni a pici mozgását. A telefonhívás után ültem az autóban negyed óráig, és rázott az ideg, remegő kézzel szívtam a cigarettát, a szívem úgy vert, azt hittem, kiszakad a helyéről. Homályosan láttam, könnyezni akartam, de nem ment, ordítottam volna, de nem lehetett, elindultam volna, de nem szabadott. Ott szakadt ki belőlem az elmúlt néhány hónap dühe, stressze, feszültsége, majdnem elbőgtem magam, hogy bassza meg az ég, a kurva életbe már, elég volt mindebből. Nem tudtam hol vagyok, nem volt egy ép gondolatom, teljesen összezavarodtam, úgy éreztem, én ezt már nem bírom el. Nem vagyok én elég érett ehhez, vissza akarok menni az óvodába, aludni délben, és bebújni a várba, és zenekarosdit játszani a mászóka tetején. De nem lehet, és apa leszek, és férj is, feleljek meg otthon, a munkahelyemen, ahol minden bizonytalan, (mint általában. a szerk.) mellettem élete tragédiáját éli meg egy állapotos nő, akit a saját apja is elhagy, az anyukámat pedig kipakolták belülről, és akár el is veszíthetem, kire, mire támaszkodjak, én kinek panaszkodjak?
Aztán a harmadik cigaretta végén már annyi nikotin, és káros anyag jutott a szervezetembe, hogy lassan kezdtem magamhoz térni. Óriási szerencse, hogy éppen parkoltam, és nem volt a környékemen sem senki, tuti úgy néztem ki, mint egy drogos, aki egy napja nem kapott anyagot. Nem mertem kiszállni az autóból, úgy remegett a lábam. Számot vetettem: anya jól van. C jól van. Lili jól van a pocakban. Van hol laknunk, van fizetésünk, megélünk. C apja is visszatalál előbb-utóbb. Az agyam hátsó zugába ette be magát a gondolat, ami egyre erősödött: lehet, hogy túl vagyunk a nehezén?
Tudtam, hogy V-t elveszítjük. Az agyammal. De a szívem tiltakozott ez ellen, azt mondta, nem lehet. De felkészültem rá, hogy C-t és a lányomat védenem kell. Ezért beszéltem meg a nőgyógyásszal a nyugtatót, ezért volt egy akcióterv, hogy kinek, mit kell csinálnia, ha a tragédia megtörténik. Mikor megtörtént, fél óra múlva nálam volt az orvos által jóváhagyott, terhesek által is szedhető nyugtató. Utána küzdelem volt, harc, minden kibaszott nap. Egyedül az ismeretlenben.
Mit kell csinálni, ha az ember állapotos párja elveszíti az édesanyját, az apja, és a húga pedig bezárkózik? Amikor a családja kimerül bennem, és a nyolcvan éves nagyanyjában, aki ugyanúgy el van telve fájdalommal? Amikor naponta alázzák meg a munkahelyén? Amikor a volt faszija felteszi párkereső oldalakra, és a farkukat fotózó kanok leveleivel van tele az e-mail fiókja? Amikor sír minden apróság miatt? Amikor nincs egy szabad percem sem magamra, mert amikor nem dolgozom csak ő van? Amikor legkisebb bajunk is nagyobb annál, hogy a gyerekre készüljünk?
Elmondom: leszegett fejjel menni előre, mert fingod sincs, mi a helyes. Amikor C veszekszik apróságok miatt, amikor le kell nyelned a hisztijeit, amikor fél éve nem jutsz el egy meccsre sem, amikor a leendő cégtársaid hetente kérdik, hogy fontos-e még amit három éve csinálunk, amikor hetente két-három éjszakát vidéken alszol, amikor leviszed magaddal, hogy ne legyen egyedül, amikor jönnek a nehézségek, és egy idő után úgy érzed, összecsapnak a hullámok. Akkor állj meg, húzd ki magad, és nézz vissza. Lásd, mit csináltál meg jól, és ha túlélted azt a napot, ha megvigasztaltad aznap, akkor már jó voltál. De ne gondold, hogy nyertél, mert holnap újabb harc indul. Hagyd a lelkizést a francba, nem old meg semmit. Bízz magadban, hallgass a szívedre, és sose felejtsd el: jobban szereted ezt a lányt, mint bármi mást a világon.
Egyedül éreztem magam, mint a kisujjam. Nem számíthattam senkire. Anya beteg volt, műtétre készült. Az öcsém azt mondta, meg tudom oldani, nem tudja, mit csináljak. A barátaim ilyen helyzetben sosem voltak még. A kollégákra nem tartozik. Apám vedel vidéken, a nagyszüleim nyolcvan évesek, örülök, hogy még vannak. Nem maradt senki, csak én, magamnak. Akkor is, amikor úgy éreztem, engem kellene segíteni.
Amikor azt írtam lentebb, hogy ép elmével ki kellene bírni mindezt, nem vicceltem: úgy éreztem, nekem ez sok. Aztán kiderült, nem volt az, és az agyamba mászó gondolat talán valósággá vált: túl vagyunk a nehezén.
De nem ámítom magam hülyeségekkel, nem vagyunk túl. A terhességet trimeszterekre bontják. A mi első trimeszterünk V betegsége volt, az elvesztésével zárult. A második trimeszter a gyászről, a tragédia feldolgozásáról, és a munkahelyi problémák kezeléséről szólt. A harmadik most kezdődik, és a lányom születéséig fog tartani. Minden nap, amin túl vagyunk, győzelem, az, hogy eddig a terhesség problémamentes csak annyit jelent, hogy akkor nem volt probléma, és nem azt, hogy most már nem lesz.
Olyan a munkám, hogy naponta látszik, az embereim mennyire teljesítettek jól. Nem engedhetek ki, mert azonnal látszik a teljesítményemen. Nem tudtam lazítani. Itthon szintúgy nem, mert C-re kellett figyelnem. Nem tudok megnyugodni, nem tudok leereszteni. Hónapok óta nem olvastam el egy könyvet. Hónapok óta nem voltam meccsen, nagyon régen volt egy nyugodt napom itthon. Úgy érzem, állandóan stresszben vagyok, azt keresem, honnan jöhet a következő akadály, a következő baj. C minden felszisszenésénél összerándulok. Féltem őt, és a babánkat. Marom magam, hogy nem vagyok milliomos, hogy mindent meg tudjak venni a családomnak. Küzdök, hogy egy fizetésből is megéljünk majd. Mázsás súlyként nyomja a felelősség a vállam. Apa leszek.
Utolsó kommentek