Tízezer forint öt alkalom, egy foglalkozás fél óra, és a nő közli: a második kurzusban apukákra igazából már nincs is szükség. Anyádat.
Barátaink szerint időben jelentkezni kell, megtettük. Három hetes a gyerek, de mi már telefonáltunk. A nő kérdi, hány kilós a kicsimanó. Visszakérdeztem, kire gondol, mondja, hogy a volt pocaklakóra. Ettől a szótól szúrom tökön magam, így meg is alapoztuk a beszélgetésünk hangulatát. Kiderült, nem számít az életkor, öt-hat kilós legyen a gyerek, és csengessük ki a szerintem marha drága árat.
A első tanfolyam tízezer, ötször megyünk, alkalmanként harminc percre - na jó, még tíz percig bohóckodhatunk a vízben hármasban. Milyen kegyesek. A haladó tanfolyam ára már csak egy szülőre vonatkozik - a nő szerint az apukákra ilyenkor már nincs szükség, ha jönnének, lehet, de fizessünk plusz pénzt. Itt támadt kedvem elküldeni a nőt a büdös picsába, de volt gyerekszobám, így udvariasan elbúcsúztam inkább és jeleztem, küldöm az e-mailt.
Mi az, hogy ránk már nincs szükség? Menjünk mint a gép, dolgozzunk mint a barom, hogy legyen pénz babaúszásra a szánalmas GYES mellett, tűrjük el a nő hülyeségeit a terhesség alatt, támogassuk a szülés közben, tanuljunk meg apának lenni, ébredjünk éjszaka, de reggel menjünk gályázni, üvöltsön a mi fülünkbe is, elvégre a miénk, figyeljünk arra, hogy anya tudjon lazulni, és tűrjünk, amikor hullafáradtan nekünk esik, és még mosolyogjunk is hozzá, aztán amikor kiélveznénk a gyerek társaságát egy közös családi program keretében, akkor menjünk a picsába a medence partjára, és nézzük anyukát, aki amúgy is egész nap a gyerekkel lehet.
Igazságos, mi?
Utolsó kommentek