C tegnap a nőgyógyászánál járt, megkapta elbocsátó szép üzenetét, amivel úgy érzem, véget ért egy korszak az életünkben. Noszalgikus hangvételű írás következik.
Tavaly augusztusban két ijedt fiatal ült Dr. H-val szemben. Nyolc hetes volt a magzat, nekünk halvány fogalmuk sem volt arról, mit kellene csinálnunk. Ültünk vele szemben, és kérdezni akartunk, de azt sem tudtuk, mit kellene tudnunk. Annyit tudtam kinyögni, hogy mire figyeljünk, mik azok a jelek amik azt mutatják, baj van. Dr. H annyit mondott, ha vérzik a kismama az gáz, menjünk akkor a kórházba, de egyébként ne aggódjunk, minden megy majd a maga útján. Ja, csak melyiken.
Később többek között az ő rendelése adott keretet a életünknek. Mindig volt ultrahang, így láthattam a gyereket. Volt olyan vizsgálat, amikor azt mondtam neki, ultrahangozzunk már, két hete nem láttam a gyereket, ez olyan, mintha kollégiumban lenne.
A vizsgálatok hasonlóak voltak: C bement, levetkőzött, én az előtérben vártam. Mérlegre állt, H benézett a lyukon, majd jött az ultrahang, amire már én is bemehettem. Csodálkoztunk picit, minden rendben volt, fizettünk tízezret számla nélkül, ingzsebbe, hazamentünk.
Szeptemberben a váróban ültem, amikor C édesanyja zokogva jött ki a rendelőjéből. Akkor tudta meg, hogy halálos beteg, rá másfél hónapra hatalmas fájdalmunkra már nem volt közöttünk. Azon a rettenetes napon kérésemre H írt fel olyan nyugtatót, ami adható kismamának - nagyon féltettem a feleségem, és a születendő gyerekem ettől a traumától, előre leegyeztettük, mi történik, ha bekövetkezik a legrosszabb. Egy órája tudtuk, mi történt, de már ott volt a gyógyszer. Sosem használtuk, C nem szedte be, hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot adva. Decemberben ő vette ki édesanyám méhét, és petefészkét, aki azóta jól van.
Volt olyan, hogy C-nek fájt a hasa, és vakbélgyanúval jártuk körbe fél Budapestet, karácsony előtt két nappal. H elküldött az SZTK-ba, onnan mentünk a Honvéd kórházba este tízkor. Amikor felküldtek minket röntgenre, üresek voltak a folyosók, azzal viccelődtem, hogy tisztára olyan a hely, mint a lövöldözős játékokban. Villogó lámpák, üres folyosók, csak a generátorok zaja hallatszott, vártam, mikor ugrik elő egy zombi valamelyik sarok mögül. Olyan volt, mint egy pálya a Half Life-ban. C persze ráparázott és szólt, ne ijesztgessem. Aztán a váró, ami egy nagy terem volt, rajtunk kívül egy nyolcvan körüli öregember volt ott a fiával, mondtam C-nek, hogy ő mindjárt élőhalottá változik és ránk támad, szívem, ugye van fegyver nálunk? Hülyének nézett. Aztán bejutottunk a vizsgálatra, ahol a vakbélből semmi sem látszott, ellenben fél órán keresztül néztük a gyereket, amint a hátán feküdt, és emelgette a lábát. Nem volt vakbele, hazamehettünk.
Utoljára februárban jártam nála, amikor C nagy hassal felült volna a székre, de majdnem bepisilt, és mosolyogva kiszaladt vécére. Tíz perc múlva közölte Dr. H, hogy el van vékonyodva a méhszája, és reggel várja a kórházban, nehogy hamarabb szülessen meg a gyerek. Amikor C realizálta, hogy be kell feküdnie, (és én hülye megszólaltam, hogy lehet, utoljára kentem be a hasát) zokogni kezdett, de a dokit ez sem hatotta meg.
C-t folyamatosan látogatta, de én a szüléskor találkoztam vele legközelebb, amikor bejött hamarabb, mert szóltak neki, hogy rossz a CTG eredménye. Később együtt nevettünk, hogy jó az, csak aludt a gyerek. A vajúdás alatt a sarokban ült, és várta a fejleményeket. Egyszer ment ki egy kávéra, amikor visszajött, C indulhatott is a műtőbe császármetszésre, mert a lányom beleszart a magzatvízbe, és egyébként sem akart kijönni magától.
Azóta nem láttam. C igen, két puszit is adott neki, mert másnap, és harmadnap is megnézte, jól van-e, és persze megkapta a százezer forintját is, amit azóta sem sajnálok. Mindenféle korlátozás alól felmentette, legközelebb szeptemberben várja rákszűrésre.
Kilenc hónapja két beszart huszonéves ült vele szemben, tegnap már egy anyuka ment el hozzá, hogy a császár után hat héttel megvizsgáltassa magát, apa pedig munkából érkezve a parkban találkozott velük. A dolgok nagyon megváltoztak.
Utolsó kommentek