Lányom, nyár van és uborkaszezon, így a hírek tele vannak egy lány elrablásával. Szegényt már nem találták meg élve, 25 évesen hiába várták haza. A hír borzasztó, ha az apa szemszögéből nézzük akkor is: nevelt valakit, akit elvettek tőle. Nem hiszem, hogy agresszió nélkül képes lennék feldolgozni ezt.
Sok lányt rabolnak el, sok gyerek tűnik el, megmondom őszintén, én becsukom a szemem és elfordulok. Túl sok rossz van a világban ahhoz, hogy mindennel foglalkozzunk, én nem vagyok sem Teréz anya, sem gazdag amerikai nagybácsi, szóval gonosz vagyok, és önző: nem fogadok örökbe kutyát, az én jótékonyságom annyi, hogy az adóm 1+1%-át odaadom valakinek.
De ez a hír annyira az arcunkba van tolva, hogy tegnap este kicsit elgondolkodtam rajta, hogy vajon mit tennék, ha ez előfordulna velem. Nem tudom, hogy lehet ép ésszel elviselni, ha valaki gyerekét megölik. Nem tudom, képes lennék-e feldolgozni. De most úgy érzem, hogy a bosszú lenne az, amelyik életben tartana.
Szerintem annyit mondtam volna a sajtónak, a rendőröknek, mindenkinek, hogy a gyilkos imádkozzon, hogy én hamarabb meghaljak, mint hogy ő szabadul. Mert ha én még élek, amikor az a tetű újra szabadlábra kerül, én biztos, hogy megkeresném, és addig kínoznám, amíg nem rimánkodna a haláláért. Kiskéssel nyiszálnám le a lábujjait, fúrógéppel lyukakat fúrnék a térdkalácsába, minden beteg, alja perverziómat kiélném rajta egy elhagyatott raktárban, ahol biztosan nem hallanák azt, hogy napokig üvölt. És fájdalmamban magasról leszartam volna, hogy ki mit gondol, és lenne-e következménye. Mi van, ha van? Kit érdekel, annál már nem lehet rosszabb...
Persze mindez csak gondolat, nagyon remélem - és ajánlom mindenkinek - hogy nekem soha ne kelljen ilyenen gondolkodnom. Őszintén sajnálom a történteket és minden ilyet, nem csak ezt, mert ami most mindenhol olvasható sajnos csak a jéghegy csúcsa.
Utolsó kommentek