Nagyon kicsi vagy még lányom, de napról napra okosabb. Leírom neked, hogy életed korai szakaszában apa hogyan próbál tanítgatni. Soha nem olvastam könyvet arról, hogyan kell tanítani egy kisgyereket, és lényegében senki sem mutatta ezt meg, szóval lehet, hogy baromi rosszul csinálom, de mindegy, már ez van. 

Valahol ott kezdtem, hogy megpróbáltam megmutatni neked mi a jó, és mi a rossz. Ha valami jó volt, mosolyogtam, és kedves hangon megdícsértelek, ha valami rossz, felemeltem a hangom, bizony, néha úgy is, hogy elsírtad magad. De ha jót csináltál, vagy ügyes voltál, apa megpuszilgatott, és egy idő után rájöttem, hogy a tapsolásnak is jótékony hatása van. 

Ha bármi olyasmi történt, ami jó volt, pl. megkértelek, vidd oda azt a valamit anyának, és te megtetted, megtapsoltalak és megdícsértelek, puszit is kaptál. A taps annyira bejött, hogy most, amikor a nyaralás alatt a lépcsőn menést tanultuk hangosan számoltam a lépcsőfokokat, és megtapsoltalak amikor felértél - bár anyádnak igaza van abban, hogy ezt sem szabad túlzásba vinni, mert még a végén semmit nem teszel majd enélkül - te elkezdtél röhögni és tapsolni. 

De lassan már tudsz puszit adni, kérni már régen, odamész ahová kérem, megállsz, ha kérem, és megfogod a kezem, ha kérem. Megdícsérünk, ha megeszed az ebéded, ha olyat csinálsz, amit értékelünk, és bizony, leszidunk, ha hülyeséget csinálsz. Mostanában az is elég, ha szúrósan nézek rád - ettől anyád kivan, szerinte halott a szeme olyankor - akkor becsukod a szemed, hogy te itt sem vagy. De ha többször megkérlek valamire, például arra, hogy a piszoár csapját ne nyitogasd, és te mégis ezt csinálod, ráadásul röhögve, hogy túljártál az eszünkön, akkor apa sem lesz aranyos: képes vagyok nagyon leszidni téged, méghozzá úgy, hogy el is sírod magad. Ilyenkor bizony nincs vigasztalás sem, mert ami jó, azt csináljuk, és azért apa megdicsér, ami rossz, az rossz, és sokszor nincs átmenet. 

De eljutottunk oda, hogy ha valakitől elköszönünk, köszönsz (integetsz neki) ha megkérünk arra, hogy most maradj ülve a kis székeden, és ne menj el, akkor ottmaradsz. Ha azt mondom csüccs, leülsz, ha azt mondom, tedd le a kicsi fejed, eldőlsz, mint egy zsák. Ha a gyerekülésbe kötlek be és azt mondom, tedd hátra a fejed, engedelmesen ülsz. Cserébe tőlem ott, és akkor koszolod össze magad a játszón a mikor csak akarod, azzal játszhatsz, amivel csak akarsz, (ha nem tilos) rengeteget játszunk, és finomság is van: ha megetted az ebédet, jön a túró rudi, vagy a Nesquik piskóta és a nagy ajnározás, hogy milyen ügyes voltál. 

Azt akarom, hogy egy jólnevelt, illedelmes kislány legyél, aki tisztában van az alapvető udvariassági szabályokkal már gyerekkorában és azt csinálja, amit a szülei mondanak neki. Ezért cserébe - mert mindig van valami cserébe, öncélúan soha, semmi sem történik nálunk - ami tilos, az mindig tilos, és amit szabad, azt mindig szabad, és amit apa mond, azt mondja anya is, és fordítva. Nem érnek meglepetések, legalábbis remélem. 

Aztán hogy ez így jó-e? Remélem, az, de biztosan nem tudhatom. Mindenki mást mond. Ti mit mondotok?