Amikor édesanyáddal, öt évvel ezelőtt megismerkedtünk azt hittem komoly felnőtt vagyok. Azt gondoltam olyan állásom van, amire büszke lehetek, egy Fordot vezettem, ami pénzem volt hónap végére mindig elfogyott és meg voltam győződve arról, hogy egyszer úgyis meg fogom váltani a világot.

Most este 11 óra van és ülök a kanapén. Ahol négy éve édesanyádat próbáltam (általában sikerrel) valamire khm, ugye érted, rábírni, ahol három éve ő ült minden szempontból terhesen, ahol két évvel ezelőtt ültem feletted és próbáltam kitalálni, hogy akkor most mi van, és ahol tavaly gondoltam bele először, hogy bizony leszel majd bölcsődés is. A hely állandó, viszont minden más megváltozott.

De nem kell ilyen időtávokban gondolkodni, elég, ha felidézem július elejét, az pont három hónapja volt. Szívem, azt sem tudtuk, hogyan kellene téged bilire szoktatni, és hogy egészen őszinte legyek, úgy álltam a dologhoz, hogy én ebből ki is húznám magam, női dolog ez, férfinek semmi dolga itt. A negyven fokban már nagyon vártam, hogy beszélni kezdjél, mert fizikailag fájt az irigység, hogy a környezetünkben lévő veled egykorúak már beszéltek, te pedig még nem. Július elsején mondtam fel a régi munkahelyemen, több mint hét év után hagytam ugrottam fejest valami teljesen másba.

Egy negyedév telt el és nézzük, hogy állunk most a fenti három nagy kérdéssel:

Júliusban jelét sem mutattad annak, hogy a bili érdekelne, augusztusban még röhögve pisilted le a lábad, de szeptember elejétől már úgy mentél bölcsibe, hogy nem volt rajtad pelenka. Az első két hétben minden nap bepisiltél, volt olyan nap, hogy háromszor, a hónap végén már csak minden második nap, most ott állunk, hogy hetente már csak egyszer kell nadrágot cserélni. Szeptember elején voltak kétségeim, hogy nem siettük-e el ezt, de a bölcsiben azt mondták az Okosok, (ezentúl így hívom a két gondozót, tényleg azok amúgy) hogy mindig előre megyünk, soha nem fordulunk vissza. Emlékszem, az én anyukámnak panaszkodtam is, hogy úgy érzem, azért vágtunk bele ebbe, mert ők erőltették, és féltem attól, hogy még nem vagy elég érett hozzá. Ahogy teltek a napok gondolom rájöttél, hogy nem jó dolog bepisilni, így szépen rászoktál arra, hogy szólsz. Akkor futás van a WC-re – igen, velem is, ennyit arról, hogy kihúzom magam – és nagyon örülünk mindennek. A legjobb az, amikor egy vasárnap reggelen ülnék a WC-n, (csak én, meg a kedvenc sportújságom, by Halálos fegyver 2.) és anyád iszonyatos erővel kopog, de úgy, hogy reccsen a furnér. Ekkor felugrok, mert te állsz vigyorogva az ajtó előtt, hogy én mit csináltam éppen, az tök mindegy. Pelenka csak a déli alváshoz és éjszaka van. Lényegében szobatiszta vagy.

Beszéd. Július végén kezdtél el két-három szavas mondatokat mondani, augusztusban robbantottál, mára kérdezel, véleményt nyilvánítasz, és bizony, időnként le is szidsz minket, bár előre szólok, azt sosem fogom jó szemmel nézni, te kis vakarcs, elvégre alig vagy nehezebb, mint egy karton ásványvíz. Robbanásszerűen tanultál meg beszélni, nyáron még csak pár szó, aztán szókapcsolatok, ma azt mondtad, hogy: én is ismerem Ágit, add ide a telefont, beszélni akarok vele. Dalokat tanultál a bölcsiben és ezeket énekled is gyakran, tudod, kinek mi volt a jele az oviban, elszámolsz tízig, gyönyörűen fejlődik a szókincsed, és édes vagy, mert még nem tudsz szépen artikulálni, de ez a legkevésbé sem érdekel. Szólsz ha éhes vagy, szomjas vagy, ha bibis a kezed, (vagy az enyém) ha WC-re kell menni, és a magad módján kommentálod a világ nagy dolgait. Elmondod, ha beteg egy autó, ha az ujjadra ragad a papír, ha Anya dolgozni megy, tudom, melyik Okos mérges napközben a bölcsiben, ki a barátod, és Bencének mi a jele. Utánzol minket és vagy olyan aranyos, hogy a gyakran észre sem vett káromkodásokat nem ismétled utánunk. Mert tudod, majd akkor bököd ki valamelyiket, amikor az nekünk a legcikibb lesz. Viszont hülyék vagyunk, mert nem írjuk az aranyköpéseidet.  

Munkahely. Megviselt a váltás, még úgy is, hogy korrekt és tisztességes volt. Én szóltam időben, ők nem szemétkedtek, mindenki megy tovább a maga útján. Egyelőre nagyon élvezem az újat, kicsit kevesebb munka, kicsit több pénz, ugyanakkor nagyságrendekkel több felelősség és utazás jár vele. A szakmai fejlődés lehetősége volt a legfontosabb ok, amiért váltottam, ezt is megkaptam – minden nap tanulok valami újat, és minden nap megköveteli, hogy önmagam is fejlesszem. A mindennapokat úgy élem meg, mintha csukott szemmel rohannék egy erdőben tudva, hogy egy rossz lépés, és fejjel állok bele valamelyik évszázadok óta ott álló tölgybe, amelyik lehet, hogy rohad belülről, de kívülről akkor is szépnek mutatja magát és esélyem sincs az iszonyú vastag és szerteágazó gyökereit elvágni.

Minden változik, néha csak kapkodom a fejem. Bölcsi, beszéd, WC, munkahely, és a többi, amiről még nem is írtam. Olyan érzés ez az időszak, mintha egy tornádó fújna körülöttem, viszi a házakat, autókat, embereket, én pedig úgy érzem, felemelt fejjel dacolok vele és megyek előre, ha kell bele a sötétbe, miközben a karomban foglak, te a pici mancsoddal kapaszkodsz belém, anyát pedig húzom magamhoz szorosan, nehogy valami bajotok lehessen. Bár amikor ilyen erősnek és hősnek álmodom magam, anyád általában nem hozzám bújik, hanem a szobaajtóból rám ripakodik, hogy miért csöpög a víz a fürdőszobában. Ennyit a tornádóról.

Igyekszem felelősen dönteni, és ezért a felelősséget is vállalni – elvégre azt hiszem, már komoly felnőtt vagyok. Van egy állásom, amire büszke vagyok, de már nem az, mint öt éve. Egy Fordot vezetek, és jól is érzem magam benne, de már nem azt, amit öt éve. Ami pénzem van, hónap végére elfogy, de képzeld, már van már olyan is, hogy félretenni is tudunk. Nem úgy, mint öt éve.

De a világot még mindig szívesen megváltanám.