Apa születik

2010-ben meghoztam életem legfontosabb döntését. Ez arról szól, hogyan viselem a következményeit. A blogot a gyermekeimnek írom, majd egyszer megmutatjuk nekik.

E-mail

Ha megmondanád a magadét, vagy van egy jó tipped: apaleszek @ freemail.hu

Utolsó kommentek

  • Lady Scarlett: @kacsa.: Maximálisan egyetértek a hozzászólásoddal. (2017.01.20. 03:52) Születésnapok
  • Lady Scarlett: @Pic: Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Az egyszerűbb sok esetben több. (2017.01.20. 03:50) Születésnapok
  • Bryan Beersworth: @Hizdahr zo Loraq: Ettől aztán ne, lesznek ennél cifrább sztorik is, mindig az a lényeg, hogy tudj... (2017.01.19. 14:50) Születésnapok
  • kacsa.: @sony: Lehet, azóta változott a világ, de nekem soha nem szerveztek a szüleim születésnapi zsúrt, ... (2017.01.19. 14:23) Születésnapok
  • neduddgi99: @Kovácsné: Tökéletesen igazad van, érdemes megnézni az "Aranyélet" első évadád, az tökéletes korra... (2017.01.19. 14:16) Születésnapok
  • Utolsó 20

A születésed

2015.10.18. 21:12 Bryan Beersworth

Vasárnap este van, a konyhában ülök. Te a nappaliban fekszel az ágyon, néha sírsz, de inkább nem, a nővéred Szófia hercegnőt néz, anyátok pihen és figyel rátok, hamarosan egymást váltva mentek fürödni, majd alvás következik. Béke van és nyugalom. A születésedet fogom elmesélni. Annak az estének néhány pillanatát örökre megőrzöm, másokat is, de azokat szeretném örökre kitörölni az emlékezetemből. Miközben ezt a bejegyzést fogalmazom tisztul le számomra is: ennyi idő kellett, hogy feldolgozzam ami aznap este történt. Talán évek múlva azt mondom, szép este volt, mivel végre megszülettél. De ha ma este kérdeznél azt felelném: életem egyik legrosszabb élménye.

Október elejére voltál kiírva. Én szeptember közepe óta nem távolodtam el anyádtól egy órányi autóútnál messzebb, tudtuk, bármelyik nap történhet bármi. Előző este anya sírt, már nagyon unta a terhességet. Nagy volt a hasa, nem tudott aludni, fordulni, levegőt venni, már várta a születésed, azt mondta, lehet, utána sem fog aludni, de legalább abban a két órában amikor pihenhet kényelmesen tud majd feküdni. Szegény nem gondolta, hogy a szülés után még heteknek kell eltelnie, mire kényelmesen le tud feküdni.

Vasárnap, délután két óra. Ebéd a nagyinál. Borsóleves, paprikás csirke, palacsinta. Degeszre ettük magunkat, anya ebéd után lefeküdt pihenni, én a konyhában beszélgettem a nagyival. Anyád egyszer csak szól, erős fájásai vannak, érzésre tíz percesek, úgyhogy irány a kórház. Ha menni kell, menni kell, nem pánikoltam, feladat volt. Anyádat CTG-re rakták, de a fájások hirtelen elmúltak. Azt hittük ez csak vaklárma. Hazaküldtek minket. Míg nagyi és a nővéred visszamentek elpakolni az ebéd után mi hazajöttünk anyáddal, ahol lényegében percre pontosan tíz perces fájásai voltak. Mivel a tesód is császármetszéssel született egy komplikáció miatt és Te is nagy babának néztél ki úgy döntöttük az orvossal közösen, hogy nem kockáztatunk: ez is császár lesz, de nem programozott, hanem megvárjuk míg úgy döntesz, irány a nagyvilág. Telefon az orvosnak, aki szól, irány a kórház. Beérünk, nekem volt még egy köröm haza, mert a leleteidet és a korábbi papírokat itthon hagytuk. Mire beérek anyád ugyanazon az ágyon fekszik ugyanabban a teremben, ahol a nővéred születése után először voltunk együtt hármasban. Háromnegyed nyolc volt, két ujjnyira volt kitágulva, tehát a vajúdás megkezdődött. De várni nem kellett, mert szólt a doki, nyolc óra után jöhet a császármetszés. Most megkérdezték, akarok-e bemenni, mivel érdemben nem tudtam volna segíteni anyádnak, ezért arra kért, ne menjek be, én ezt elfogadtam. Nem félek sem a vértől sem a helyzet nem aggasztott, de ha neki nem kellek ott, nincs bent keresni valóm. Utólag belegondolva jobb volt így.

Nyolc óra után öt perccel hallottam amint tolják a betegszállító kocsit a folyosón. Megszorítottam anyád kezét, aki addigra már kapott valami koktélt és nem igazán tudta hol is van pontosan, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretem. Ebben a pillanatban kezdtem el nagyon félni, rossz érzésem volt. Túl simán megy minden, gondoltam, ez nem a mi formánk, csak nehogy történjen valami. Történt.

20.10-kor csukódott be mögötted a műtő ajtaja. Tudom, mert emlékeztem rá, hogy 30 percet kell várnom, hogy felsírj, utána még 20-30 perc és Téged is kitolnak. Ezért az első 30 perc könnyen telt. Nem volt más dolgom, vártam. Rajtunk kívül csak egy vajúdó kismama volt, ezért beültettek az egyik szülőszobába, fotel, meleg, kellemes környezet vett körül, miközben türelmesen vártam. Próbáltam pozitívan gondolkodni, de a rossz érzés csak nem akart elmúlni. 20:30-tól fel és alá járkáltam a folyosón, mint az oroszlán a ketrecében várva, hogy meghalljam a hangod. Ez 20.38-kor meg is történt, de az első gondolat nem az örömé volt: tudni akartam, minden ki jól van-e. Pár perccel később ki is hoztak, sokat még nem lehetett látni belőled a pólyában, de jött a szokásos kérdés: a feleségem jól van? Ma már tudom, hogy nem azonnal válaszolt a szülésznő. Volt egy másodperc szünet, amíg kitalálta, mit hazudjon. A hétköznapokban ezt azonnal észreveszem. De ott és akkor nem: téged néztelek, hogy megvan-e mindened, van-e hajad, vajon kire hasonlítasz. Emiatt az egy másodperces csend nem tűnt fel. Pedig abban akkor benne volt minden.

A sírás kerülgetett, elsősorban a büszkeség miatt. Fontos megjegyezni, hogy az első mondatot, amit tőlem hallottál miután megszülettél, angolul hallottad. Ugyanis a szülésznő mellett egy tündéri spanyol lány dolgozott, ő hozott ki a karjában, így hozzá fordultam először: How is my wife? Ő sem válaszolt, hanem a mogorva magyar szülésznőhöz fordult – ez is jótól tanul – aki hazudott, de én akkor már téged néztelek. Bevettem a hazugságot.

4 kiló és 55 centi, erős hang, világosbarna haj. A várakozás alatt megnéztem a nagykönyvet a szülőszobán, az elmúlt két és fél napban nem született ekkora gyerek. Ez teljesen lényegtelen, de azért jegyezd meg, aznap nem született nálad nagyobb gyerek a kórházban. Készült pár fotó, betekertek egy durva pokrócba, megnézték minden járatod szabad-e, majd otthagytak veled egyedül. Rám néztél és abbahagytad a sírást. A még sötét, fekete szemeden keresztül már engem láttál és én téged. Hátradőltem és boldog voltam: erős, egészséges fiam született. Örültem, hogy egészséges vagy. Két pasi volt először együtt egy szobában és mindkettő sírt. Miközben alaposan szemügyre vettelek – és elégedetten konstatáltam, milyen szép gyerekem született - fél szemem az órán volt: vártam, hogy anyád is megérkezzen, de hiába telt el a várt idő, őt nem hozták ki.

Majdnem 30 percet töltöttünk el együtt. Sírtál is, nézelődtél is, közben be is pólyáztak és a spanyol lány is megjegyezte, milyen erős, stramm gyerek vagy. Büszkén és mosolyogva válaszoltam: hát persze, az én fiam. De hogy van a feleségem, miért nincs még idekint? Zavarba jött és annyit mondott nem tudja, de utána kérdez és majd visszajön a válasszal. Sosem jött vissza. Én kezdtem határozottan ideges lenni.

Téged elvittek a többi újszülött közé, ez a protokoll, apa kicsit babázhat, majd a baba megy a helyére. Elköszöntünk, tudtam, másnap látni foglak. Ami ezek után következett, azt senkinek sem kívánom. A műtő egy hosszú folyosó végén van, a folyosóról szülőszobák nyílnak. Én a műtőhöz legközelebbibe kerültem. Még együtt voltunk, amikor orvosokat láttam a szülőszoba ajtaján keresztül sietve bemenni a műtőbe. Pontosan emlékeztem, hogy egy sem jött ki onnan. Miután egyedül maradtam próbáltam higgadtan gondolkodni: Te jól vagy, ám anyád még nem jött ki, pedig legutóbb ilyenkor már közel 30 perce kint volt. Orvosok mentek be és nem jöttek ki. Egy műtő van, csak anyád van bent. Valami történt. A nővérek nem válaszoltak, majd a doktor úr kijön és mond valamit. 21.15 körül maradtam egyedül, húsz perccel később, másfél órával a műtét kezdete után még csak annyit tudtam, hogy urulógusra volt szükség (ők lehettek a később csatlakozó orvosok) ezt is csak onnan, hogy kihallgattam a nővérek beszélgetését. Azért ez talán nem jelent életveszélyt, bíztattam magam. Egyedül jártam fel és alá a folyosón várva hogy kapjak valami hírt vagy végre hozzanak ki. Minden másodperc egy végtelenségnek tűnt. Valami sípolni kezdett a műtő felől, hallottam, nem bentről jön, de egy magas, egyenletesen sípoló hang volt. A hang pontosan olyan volt, mint amikor valakinek leáll a szíve. A legrosszabbra gondoltam.

Volt saját orvosunk, a nővéred is nála született, a család szinte valamennyi nőtagja hozzá jár. De mielőtt ő bejött, és mielőtt hazaküldtek bennünket egy ügyeletes orvos vizsgált meg. Magunk között úgy neveztük el, az állat. Mert érzéketlen volt, mert úgy nyúlt anyádhoz mintha valami tárgy volna. Nem tudtam, de ő is bent volt a műtőben.

Egyszer csak nyílt a műtő ajtaja, az állat jött ki rajta. Elé álltam, hogy doktor úr, mi történik odabent? Először le akart pattintani, hogy majd jön a saját orvosunk és ő mindent elmond. De addigra én lassan 45 perce nem tudtam mi van édesanyáddal, érthetően zaklatott idegállapotban voltam. Elé álltam és udvariasan, de kellő határozottsággal megkértem, hogy senki nem mond semmit, tudom, hogy valami történt, legyen már olyan kedves és árulja el mi történik, mert megőrülök idekint egyedül, nem az első császármetszés, tudom, hogy már több, mint hatvan perce kint kellene lennie a feleségemnek. Érezhette a pasas hogy el vagyok kenődve és ő mondta el mi történt anyáddal – te eddigre már vagy aludtál, vagy ordítottál egy emelettel feljebb – de valójában megérteni csak akkor értettem meg, mikor a saját orvosunk kijött.

Az történt, hogy nem tudták érzésteleníteni őt. Először megpróbálták a gerincébe adott injekcióval érzésteleníteni, de nyolcszor – érted, nyolcszor szúrták bele a tűt a gerincébe– sem sikerült, így úgy döntöttek, elaltatják. Amikor az előző császármetszés sebét akarták felvágni kiderült, hogy édesanyád húgyhólyagja az elmúlt négy és fél évben ott bent összenőtt a sebbel, ennek köszönhetően amikor azt felvágták sikerült mintegy két centi hosszan felvágni a húgyhólyagot is, ami így kilyukadt. Azt kellett összevarrni, nyomáspróbázni – ehhez kellett az urulógus – majd összevarrni, ez tartott eddig. A doki megnyugtatott, nem lesz maradandó egészségügyi probléma ebből, két hétig katétert kell hordania majd de meggyógyul. A kisfiam egészséges és a feleségem is az lesz, most lesz két nehéz hetünk, de ezt nem lehetett látni előre – mit tudtam volna tenni ott a folyosón, mintegy háromnegyed óra kétségbeesett aggódás után? Elhittem amit mond.

Pár perc múlva kihozták anyádat. Falfehér volt, aludt és remegett. Tudtam, él, mert próbálták ébresztgetni az altatásból és remegett, mint a nyárfalevél – ezt ismerem, de amikor legutóbb így láttam a fent említett ágyon feküdt, én mellette ültem a földön és a tesód ordított a kezemben. Most fehér volt mint a fal és látszott, teljesen más világban van. Többet nem láttam belőle, mert le volt takarva a zöld lepedővel. A kezét nem tudtam megfogni, sem az arcát megsimogatni mert vitték is az őrzőbe. Összekészítettem a táskáját, mindenkinek odaadtam a jussát és elindultam hazafelé.

Közel egy órán keresztül aggódtam és a legrosszabbak jártak a fejemben. Egy üres és hideg folyosón sétálgattam fel és alá – negyven járólap előre és hátra – és egy szót, annyit sem tudtam váltani vele. Tíz óra után jöttem el a kórházból, de földöntúli boldogságnak, eufóriának nyomát sem éreztem magamon. Beültem az autóba és még mindig remegtem az idegtől. Bár lényegében leszoktam a cigarettáról, de megálltam a legközelebbi dohányboltnál, vettem egy dobozzal és remegő kézzel szívtam el az első cigarettát. Amit ott a parkolóban követett még kettő. Fél tizenegy múlt akkor pár perccel. Akartam örülni, hogy egészséges fiam született, de egyre az járt a fejemben, mi van anyáddal, mit szenvedhetett, mi áll előtte, előttünk és ugye tényleg igaza lesz a dokinak, hogy minden rendben lesz? Ugye nem fog többet szenvedni sem fizikailag, sem lelkileg, mert mindkettőből kapott épp eleget az elmúlt években. Eszembe jutott a rohanó orvosok látványa és örökre belém égett a magán kívül lévő feleségem képe amint magatehetetlenül remeg egy kórházi ágyon. Nem boldogságot éreztem, megkönnyebbülést és reményt, hogy minden rendben lesz. Tudtam, te rendben vagy, bár nem vagyok orvos, de éreztem, erős, e világra való csecsemő vagy, pipa, érted nem kell aggódnom. De anyádért igen. Megálltam a ház előtt, felhívtam egy-két embert a családból, anyukámnak elmeséltem mi történt, mert ő közben itthon lefektette a nővéred és vigyázott rá, míg hazaérek. Nem lehettem jó társaság, mert gyorsan elköszönt tőlem és hazament, majd egyszer csak itthon maradtam egyedül. A nővéred aludt a szobájában, bementem, betakargattam és magamra maradtam a gondolataimmal és a félelmeimmel. Nagyon, de nagyon akartam örülni és boldognak lenni, de egyszerűen nem ment. Az este sok volt, az a közel 60 perc, amíg anyád életéért aggódtam – túlaggódtam? Lehet, de ez történt, szóval az az idő sokat kivett belőlem. Nem maradt hely bennem eufóriának.

Éjfél után kinyomoztam az őrző számát és felhívtam őket, mi van vele. Megnyugtattak, jól van, az előbb felébredt, de most megint alszik, reggel hat óra előtt nem fog magához térni és ez jobb is így neki. Megköszöntem az információt és elmondtam, ha esetleg nem tudnák, árulják el neki miután felébred, hogy egészséges fiunk született és a telefonját a táskájában az egyik oldalsó zsebbe tettem, én be leszek kapcsolva, bármikor magához tér hívjon fel, nagyon várom. A vonal másik végén lévő nő kedves volt, megígérte, minden így fog történni és kérte, nyugodjak meg, jó kezekben van.

Illedelmesen elköszöntem, letettem a telefont és egyedül maradtam a szobában. A tévében amerikai foci ment, azt néztem, de fogalmam sem volt, mi zajlik a pályán. Számot vetettem az estével: a lányom rendben van, itt alszik a fal másik oldalán, pipa. Anya hazament, most írt Messengeren, rendben van, pipa. Édesanyád alszik, rendben lesz, holnap beszélünk, pipa. Megszülettél, egészséges vagy, pipa. Bármin is mentem keresztül nekem legalább nem döfködték végig a gerincem és nem vágták fel a hasam, szóval egy szavam se legyen. Pipa? Legyen pipa.

Csináltam magamnak egy szendvicset, öntöttem egy pohár üdítőt. Hátradőltem a fotelben és elmosolyodtam. Először éreztem igazán örömet az este folyamán. Csend volt. Két gyerekem van, most nehéz lesz egy ideig, de mindenki egészséges lesz, bármi is történt, túl vagyok, vagyunk rajta. Túl vagyok rajta, túl vagyok rajta, ismételgettem. Persze ez nem volt így, de akkor ezt még nem tudtam. Nem annak örültem, ami történt, hanem annak, hogy túl vagyok rajta. Felkészültem a feladataimra: reggel a feleségem hívni, szegény még a gyerekünket sem látta, meg kell nyugtatnom. A nővérednek el kell mondani mi történt, az ő nyelvén, annyit, amennyit tudnia kell, majd oviba kell mennie, le kell mondanom a hétfői tárgyalásaimat. Az őrzővel beszéltem, a telefonomról megírtam pár e-mailt és szabaddá tettem magam hétfőre. Beállítottam az ébresztőt. A naptáramat nézve ideálisnak tűnt a jövő péntek a régen tervezett tejfakasztó bulihoz. De hallani sem akartam róla. Hajnalban aludtam el.

Mire ma este az írást befejeztem kilenc óra van, mindkét gyerek megfürdött. A nővéred aludna, de te ordítasz. Éhes vagyok és megint amerikai futball megy a tévében. Anyád csitít, segíteni nem tudok. Mennék, csinálnék magamnak valami vacsorát és szeretnék önteni egy egy pohár üdítőt, de azt hiszem megvárom anyádat, jobb lesz azt ketten. Jó volna hátradőlni a kanapén – a fotel anyádé – és megnézni úgy az amerikai foci meccset, hogy tudom, mi zajlik a pályán. Ehhez csak az kell, hogy tényleg elaludj. Nem hagyod aludni a nővéred sem, aki most jegyezte meg a maga négy és fél évével, hogy talán azért sírsz, mert nem kellett volna megszületned ilyen hamar. Másfél órája sírsz megállás nélkül. Kemény három hét áll mögöttünk, de eddig minden napot túléltünk. Legközelebb elmesélem, hogyan.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apaszuletik.blog.hu/api/trackback/id/tr647988603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mackofej 2015.10.20. 14:27:12

Ajvé. Ajvé mindenki.
Túléltétek. Ez a lényeg. Ennyi.
Most pedig: naponta játszol a túlélésre, és minden napnak vége lesz egyszer. Én így egy 3,5 éves és egy 10 hónapos mellől azt mondom, idővel könnyebb lesz. Vagy ha az nem, akkor másabb. És mindenki lesz egyszer óvodás.
Továbbra is jó egészséget mindenkinek!

rizskoch 2016.12.20. 20:58:11

De jó lenne tudni, mi történt veletek azóta!Másodjára olvastam végig a blogodat, először 1,5 éve, most pedig a napokban egy 5 hónapos kisfiú anyukájaként. :)Írj!!!!

Bryan Beersworth · http://apaszuletik.blog.hu 2017.01.06. 13:04:18

@rizskoch: Köszönöm, tök jó fej vagy, hajrá, kalandok jönnek minden nap. :) Én írok, Te pedig fűzz hozzá bármit, ami eszedbe jut, örömmel olvasom! :)
süti beállítások módosítása