Lányom, hetek óta tépelődöm, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Nem vagyok biztos benne, hogy tudnod kell erről, de annyira átitatja a mindennapjainkat, hogy írnom kell róla.
Édesanyád anyukája tavaly elhunyt. Egy kegyetlen betegség gyűrte le gyorsan, már azt sem tudhatta meg, hogy fiú leszel, vagy lány. Az első, érezhető mozdulatodat akkor produkáltad, amikor ő utoljára bújhatott hozzá anya hasához. Nagyapád teljes mellszélességgel állt ki mellette, és segítette őt abban a rettenetes időszakban, minden tiszteletet megérdemel azért, ahogyan a feleségével bánt, mert saját elmondása szerint is minden nap meghalt kicsit. Borzalmas lehet testközelből végignézni, ahogy az ember feleségét legyűri a rák. Anyával színházban voltunk aznap este, amikor nagymamád a Mennyországba költözött. Összegyűlt a család, ahol sok minden elhangzott, nagyapád sok mindent meg is ígért, és vázolta, hogyan fog viselkedni a következő időszakban. Ezekből szinte semmit sem tartott be.
Három hónap múlva már barátnője volt. A várandósság alatt nem hívta anyát. Amikor anya kórházban feküdt, egyszer látogatta meg, öt perc után elment, mert szerinte büdös volt a folyosón. Téged két hónap alatt háromszor látott. Anyát azóta sem hívja, nem érdekli, mi van vele, veled. Csavarog, éttermekbe, fesztiválokra, koncertekre, kirándulni jár, pénz nem számít, a régi családját viszont ignorálja. Márkás ruhákat vesz magának, ékszereket a társának, tőlünk azt nem kérdezte meg, hogy vagyunk, bírjuk-e. Az új barátnő kezét általános meglepetésre megkérte, hamarosan esküvőre mehetünk. Él, mint Marci Hevesen, új életet kezdett - a régi családja kolonc a nyakán, púp a hátán, mindannyian magasról le vagytok szarva.
Semmi közöm ahhoz, hogy él. De az fáj, hogy a lánya nem csak az édesanyját, hanem az apját is elveszítette. Többször jöttem úgy haza, hogy anya zokogott a kanapén, mert az apjával beszélt, aki úgy szólt hozzá, mintha a seggéből rántották volna ki. Rossz látni, hogy anya szaladna az apja után, aki nagy ívben tesz rá, mert fontosabb az új barátnő, az új család, és mindent, de mindent tagad, és eltaszít magától, ami a régi életére emlékezteti. Ő a nagyapád, az én apósom. Az egyébként megsüvegelendő teljesítménye, életkora, társadalmi pozíciója alapján a tisztelet jár neki, amit tőlem minden körülmények között meg fog kapni. Tisztelnem kell. De jópofiznom nem kell vele. Megteheti, hogy senkivel sem törődik, hogy mindenki véleményét leszarja, de akkor ne lepődjön meg azon, ha ezt vele is megteszi majd valaki. Nem kérünk tőle semmit, nem számítunk tőle semmire, nem várunk tőle semmit. Így nem tudunk csalódni, de C-nek borzalmas lehet megélni, hogy a saját apja szemében feleslegessé vált.
Hétvégén veled együtt jártunk az én apámnál, aki el volt varázsolva tőled. Elbűvölted. Lassan tíz éve elváltak az anyukámmal, vidéken él az új feleségével olyan körülmények között, amit elrettentő példaként tudnék mutogatni. Olyan szag volt a lakásban, és olyan kosz, hogy nem akartalak a kezébe adni. Arra nem volt képes, hogy megmossa a kezét. Az új felesége rosszban van a lányával, azt sem tudja, hogy az öt-hat éves unokája fiú, vagy lány. Amikor elújságoltam, hogy anya várandós veled - az elsők között tudta meg - az új felesége rosszindulatúan közölte, hogy minek a választott orvos, őt is kikaparták, és senkit sem hagynak megdögleni (így mondta, szó szerint) a műtőasztalon. A 12 hetes ultrahangodon készült dvd-t elvittem nekik, az új asszony elővett, hogy hogy mertem azt csak apának címezni, mert ők mi mindent tettek értem. Itt kicsit elküldtem a picsába, mert soha nem kérdezték meg tőlem, hogy vagyok-e, élek-e, tehát kéretik nem kioktatni, pláne nem neki, akinek semmi köze hozzám, és az életemhez. Ebben meg is egyeztünk akkor, erre hétvégén ő akart mindenáron kézbe venni, de bűzlött a cigarettától, és az italtól. Ő sem kapott meg. Szegények, mint a templom egere, de isznak, és cigarettáznak.
Az apám borzalmas, nyomorúságos körülmények között él. Húsz kilóval könnyebb mint tíz évvel ezelőtt, vézna, összeesett, hetven évesnek néz ki. Pénzük nincs, az öcsém azt mondja, akkor ettek főtt ételt, amikor legutóbb ő adott nekik pénzt. Engem sokkolt mindez. Én egy szép autóval járok, jó ruháim vannak, és tisztaság vesz körül. Nem tudom, kellene-e támogatnom őket. Itt vagy te, a mi családunk, és nagymamád, aki abban segít, amiben csak tud, ő állja a főiskolai tandíjamat, mert azt már nem tudom előteremteni. Amit erre tudnék szánni, inkább rátok költöm, vagy a tandíjat adom vissza anyának, de nem tudok szabadulni a tudattól, hogy az apám - fáj leírni is, de - lehet, hogy éhezik. Mit tegyek? Adjak nekik pénzt? Értelme nincs, italra költenék. Vegyek nekik ételt? Nem rossz ötlet, ezt beszéltük az öcsémmel is, de ennek nem lesz vége sohasem - viszünk egy bevásárlókocsi élelmiszert, mi a biztosíték arra, hogy amit azzal megtakarítanak, nem szeszre, és cigire költik? Mert én nem tudom vállalni, hogy minden hónapban viszek egyet háromszáz kilóméterre. A problémát viszont az én vívódásom, gyötrődésem nem oldja meg. Borzalmasan fáj mindez, és iszonyatosan fog majd fájni egyszer, pech, hogy biztosan akkor, amikor már nem tudok majd változtatni semmin. Két éve azt mondtam, nem éli meg a születésed, két hónapja azt hallottam, nem iszik, boldog voltam, hogy jó útra tért. Ez az illúzió hétvégén eltűnt. A jobb sorsra érdemes apámból lecsúszott, reménytelen roncsot csinált az alkohol.
Tőle sem számíthatunk semmire, nem csak a távolság, hanem a saját gondjai miatt - az alkoholizmus a gyenge, erőtlen emberek betegsége, mélyen lenézem azokat, akik az alkohol miatt veszítik el a családjukat - igen, mindez vonatkozik a saját apámra is.
Életed második hónapjában csak az én anyukám van, akit fel tudunk hívni a nagyszülők közül, ha bármi baj van. A két nagyapád közül az egyiket egy nő részegítette meg, a másikat a házipálinka. Egyik sem hív fel minket, egyik sem érdeklődik, nem hiányzunk nekik. Ők nekünk igen.
A csodálatos anyai nagymamád pedig a felhők felett, a Mennyországban (amit azóta biztosan dezinficiált) bánatosan fogja a fejét.
Utolsó kommentek