Ganxsta Zolee és a Kartel dalszövege jut eszembe most, hogy visszagondolok a mai napra. Reggel hat, ébredek. Csörög a telefon, fölkapom, ki az? C anyukája szól bele, kiderült, éjszaka úgy vérzett, mentő vitte kórházba. Jézusom! C kiborul, műtét jön, ma orvos, most mi lesz?
Tegnap este V (mostantól ő lesz C anyukája) vérezni kezdett, aztán nem állt el, mióma, vagy mi, lehet, kiveszik a méhét. Nagyon sajnálom, de ma a kopasz doki megnyugtatott, hogy ez rutinműtét, és minden rendben lesz. De addig még sok minden történt.
Szóval reggel hat, csörög a telefon, C beszél az anyjával, nem hallom mit csak azt látom, zokog. Azonnal tudtam, baj van, mondja bevitték a kórházba, vérzik, el is vérezhet. Úgy éreztem a kórházban zajló eseményekre nem tudok hatással lenni, csak nagyon szurkolni, de meg kell nyugtatnom C-t, nehogy baj legyen. Elmondtam neki, hogy az anyja jó kezekben van, és a pici érdekében meg kell nyugodnia, nem pörgetheti túl magát - jogosan tehette volna fel a kérdést, hogy én milyen nyugodt lennék fordított esetben. De nem tette, huhh, rohanás, kitettem a kórház előtt, jobbra el, vágás, padlógáz, munkahely.
Háromnegyed óra megbeszélés, újra autó, dübörgött az új Kowalsky album, irány a rendelő, fél tizenegyre odaértem, parkoltam, igyekeztem, portás útba igazít, már fent is vagyok, elkap egy nő, kérdi kihez jövök, mondom, és már be is lök egy ajtón. C ott fekszik, körbenézek, egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok, meglátok egy képernyőt, és a reggeli rohanás egy pillanat alatt a múlt ködébe veszik, kit érdekel már, hagyjatok, csodát látok.
Megláttam a gyerekem. Pici folt volt csak, de már dobogott a szíve, volt keringése, és ott volt, feketén-fehéren láttam meg a őt, akiért mostantól felelős leszek, amíg élek. Azt hittem, katartikusabb élmény lesz, de fél nap elteltével rájöttem, hogy ez nem ilyen. Ez nem egy villámcsapás, ez hosszabb annál. Életem végig tartani fog. Azóta a fejemben van a kép, ahogy C fekszik az ágyon, csillog a szeme, a doki, majd egy nő előtte, az sem érdekli mit művelnek vele, szeme a képernyőre tapad, és ott a képernyőn mozog valaki, akiből felnőtt, egészséges magyar ember lesz, akinek átadhatjuk mindazt, amit már most tudunk, és többet fog tudni, mint mi valaha. Arra vártam, mondja már ki valaki, hogy minden rendben van. Miután megtörtént, apai büszkeséggel dőltem neki az asztalnak, hogy szemügyre vegyem a jelenleg négy egész egy milliméteres trónörökösömet. Próbáltam koncentrálni, kikérdezni az orvost, hogy most akkor mi is van, de az én szemem is mintudatlan a képernyőre meredt, hol oda néztem, hogy C-re, és magamba égettem annak a néhány percnek minden pillanatát.
Kifelé átkaroltam C-t, ragyogott, borzasztóan szeretem. Megkaptuk a sztárfotót, amin látszik a hat hetes, és több, mint négy milliméteres gyerekünk. A kocsiban erről beszéltünk, és megmondom őszintén, elérzékenyültem. Most láttam először szerelmünk gyümölcsét, a pici életet, akit mi hoztunk létre. Ő lesz az, akit majd tologatunk, akit megtaníthatok sátrat állítani, talppal labdát kezelni, biciklizni. Nem vagyok sírós, sőt, úgy neveltek, hogy a fiúk nem sírnak, de kicsordult a könnyem, aztán rájöttem, francot érdekli, ilyen pillanat egyszer van az életben, a másodiknál már tudni fogom, mire számítsak, balgaság lenne elnyomni magamban.
Délután persze jött a roadshow a képpel.
Este megtudjuk, V-t holnap műtik, először megpróbálják kikaparni a miómát a méhéből, aztán valószínűleg kiveszik az egész szervet. Marhaságnak tűnik ez is, minek szenvedtetik meg, ha utána úgyis kiveszik, nem értem én az ilyeneket. Rettenetes kimondani, belegondolni, és leírni is, a mai nap gyönyörű lehetett volna, C-vel megláttuk közös gyerekünket, de mégis, most, hét perccel éjfél előtt nem a mai nagyszerű események járnak a fejemben hanem az, hogy V-vel minden rendben legyen, mert nem érdemli meg, hogy bármi máshogy történjen.
Utolsó kommentek