Tizenkét nap telt el az utolsó bejegyzés óta, a gyerek nő, a nő viselkedése pedig igencsak próbára teszi az idegeimet. Szagmánia, hisztik, fájú megjegyzések, hasfájás, és műtét jellemezték az elmúlt majd' két hetet. Nehéz volt.
Ráadásul ennél csak nehezebb lesz. Kezdjük az elején. Megvan a gyerek fényképe, de kiderült, V bajban van, kórházba kerül miómával. Először nem mernek hozzányúlni, pár nap idegeskedés, hét elején műtét, sikeres, már otthon van.
Ha C-ről kellene beszélnem, két választásom lenne. 1) órákat beszélek. 2) legyintek egyet. Viselkedését tökéletesen jellemzi a mostani állapot: reggel óta kimosott négy adagot, fél egykor még mindig köntösben van - ami szerinte büdös - de mást nem csinál.
Kitérő, szagok: mindent hatványozottan érez, naponta megkapom, hogy büdös vagyok, vagy poshadt, hiába mosakszom. De rossz szagú a konyha, a nappali, az autó, minden, nem használhatom az alig egy hónapja tőle kapott parfümömet, mert annak is rossz szaga van. Azt mondja, őt is zavarja mindez, de ez nem akadályozza meg abban, hogy rajtam töltse ki a baját, ha éppen emiatt van neki. És mindig van.
Én mentem el reggeliért, meg is csináltam, kezébe adtam, hálából üvöltött egy sort, amiért szerinte rendetlenül hagytam ott a konyhát. Most másfél órája nem szólunk a másikhoz. Aztán majd kibékülünk, elmondja hogy szeret, és minden kezdődik elölről. Ez így megy két hete. Egyszer angyal, egyszer pedig sárkány, de a kegyetlen fajtából, és ez bármikor változhat. Gondolkodás nélkül emeli fel a hangját, és ilyenkor nem számít sem Isten, sem ember, ő a legnagyobb titkok tudója, mindent tökéletesen csinál kivéve akkor, amikor azért sír, mert nem csinált semmit. Elpityeredik az autóban azért, mert fáj a hasa, (ez másfél hete így van) utána tök jó kedve lesz, majd amikor szerinte máshogy kellett volna viselkednem egy közlekedési szituációban, üvölt mint a sakál, mint akinek elment az esze.
Én elfogadom, hogy változik, és hogy fáj a hasa, felborultak a hormonjai, de azt nem, hogy minden percben rajtam verje el a port. Úgy gondolom, hogy ha mindig engedek, és lehajtom a fejem, megszokja, és az utána következő években természetesnek fogja tartani, hogy azt csinálhat, amit akar, és én ezt nem fogom engedni. Ha szomorú megvigasztalom, persze, hogy szeretem, de nem fogom engedni, hogy a fejemre nőjön, mert akkor végem lesz, mint a botnak.
Kedden orvos, a múltkor boldogabban készültem rá...
Utolsó kommentek