Felteszem a kezem, ha hibást keresünk, mert én mondtam C-nek, hogy menjen vissza dolgozni. Az első hónap tapasztalatai alapján nem tudom, hogy fogom ezt bírni hosszú távon. Szívás az egész.

Gyereket nevelni sok szempontból boldogság, más szempontból egy iszonyú nagy szopás. Évente, két évente felfordul az életed, napi szinten találkozol olyan dolgokkal, amikkel korábban nem, és fogalmad sincs, mit kezdj a szituval. Anyagilag borzasztó megterhelő, elviszi az idődet, és ha nincsenek kötélből az idegeid, totál kikészülsz pillanatok alatt. Ha úgy érzed, alkalmazkodtál ne nyugodj meg, mert jövő héten úgyis változik minden, kezdheted te is elölről.

Így a szitu a következő: hétköznap dolgozunk, a gyereket, és minket is megvisel az átállás, aztán amikor jönne a hétvége, és azt hinnénk, hogy lehet pihenni, az élet felmutatja a középső ujját és közli, hogy ne is reménykedj ezen, hülye gyerek. Mert ott van a háztartás. C szombatját és vasárnapját általában elviszi a dédnagymama ügyeinek intézése, a mosás, vasalás, takarítás arany háromszöge. A gyerekre semmi ideje, ami tudom, hogy neki is nehéz, de nekem is az, és mivel ez az én blogom, most én fogok panaszkodni.  

Nekünk nincsen segítségünk, anyukám dolgozik, és mivel most van beteg a családban, főleg vele foglalkozik, velünk annyit, hogy eljön a gyerekért hétköznap délután és leadja a dédnagymamának. Hétvégén semmi.

Hogy mi lesz ebből? Kurva sok magányos óra a gyerekkel a játszótéren. C nem jön velem, mert az ötödik mosást teszi be, vagy a negyediket teregeti, vagy az ebédet főzi, vagy a dédnagymamának intéz valamit, hogy utána az öregasszony jól lebassza érte. Reggel később kelek ugyan, de utána a gyerek lefekvésig a nyakamon lóg, amiből az lesz, hogy kurva fáradt vagyok estére – volt olyan mostanában, hogy 60 órát dolgoztam öt nap alatt – és sem fizikailag, sem szellemileg nem tudom kipihenni magam.

Majd összebújunk este és megvigasztaljuk egymást, persze. C ideges, feszült, helyenként egyszerűen kibírhatatlan. Több helyen kell megfelelnie, semmire sincs ideje, önmagában is bizonytalan, és most minden sok – megértem őt, de sajnos nála ez azt eredményezi, hogy mindenért baszogat. Felemeli a hangját, ordítozik, amit nem nagyon akarok viszonozni, így inkább hagyom az egészet a picsába és az 55 négyzetméteren elvonulok és magamban dühöngök. Nagyon ritka az, hogy most ő elviszi a gyereket valahová, hogy én pihenni tudjak.  Én megteszem cserébe bármikor, intézünk neki szabadidőt, még ha nem is sokat, de intézünk, vissza viszont szinte semmi sincsen. Hiába viszem el egész délelőttre a gyereket a MüPába, vagy játszótérre, nem elismerést kapok érte hanem szúrós tekinteteket, hogy hát mit gondolok én, hogy ő pihent, most is betett két mosást.

Mindig mindenki azzal van tele, hogy jajj, szegény nők, milyen iszonyú nehéz nekik, mennyi szerepnek meg kell felelniük. Ez így is van. De azzal senki sem törődik, hogy mi is itt vagyunk, és attól, mert lóg valami a lábunk között még nekünk is vannak nehézségeink és problémáink, talán nem nagy elvárás, hogy a kurva nagy közös csivitelésben valaki néha figyeljen már ránk is.

Felvállaltam a család eltartásának felelősségét egy bizonytalan környezetben, hétköznap dolgozom keményen, iskolába járok, tanítok egy egyetemen. Délután rohanok haza, este fürdetek, C veszekszik valami random dologért, fektetjük a gyereket, majd amikor vége van a napnak jön C és kérdezi, hogy nem beszélgetünk-e. Nem, cseszed, felkúrtad az agyam háromszor öt perc alatt, hagyjál békén. Persze ezt csak magamban, nem kiabálok, alszik a gyerek.

Aztán eljön a hétvége, az egész hét után nesze, itt a kölyök, vigyed játszótérre/biciklizni/sétálni, én mosok, főzök, takarítok, te ne csináld, mert szarul csinálnád meg. Ez a program szombaton és vasárnap is. Ha meccsre akarsz menni lebaszlak, mert sosem vagy itthon. Tudom, hogy neki is nehéz, de mi ez, ha nem egy kibaszott kettős mérce?

Persze a gyereked közben fejlődjön, beszéljen, legyen jól nevelt, nem mindegy, mit eszik, mi van rajta, hogy neveled, mit csinálsz vele. Mindenki kurva okos, csak azokból a szürke hétköznapokból nem akarja senki sem kivenni a részét. Nem szeretnék én sokat, csak annyit, hogy valaki néha szombaton vigye el a gyereket és legyen nála, hogy legyen kis időnk lazítani a feleségemmel, foglalkozni egymással. Nincsenek nagy vágyaim, elmenni egy pokróccal és egy üveg borral a Kopaszi gátra és kifeküdni pihenni, hogy egy kicsit tehermentesítsen már minket valaki. Gyerekfelügyeletet nem tudok megfizetni, és hogy őszinte legyek, nem is akarok, inkább szívok én, de nem bízom a gyerekem egy vadidegenre.

Szóval ez van. Ez a sötét oldal. Gyakori, hogy C sorozatot néz, én meg nyomkodom a telefonom és játszom rajta, csúnya dolog, elhiszem, de így pihenek. Próbálom nyugodtan átvészelni ezt az időszakot (is) és bízom abban, hogy a holnap majd jobb lesz – de néha úgy érzem, hiába próbálok meg tenni is érte, hiába megy C ha kell borozni, vagy barátnőzni, viszem el a gyereket délelőtt, igyekszem jó apának lenni, de úgy érzem, valamit rosszul csinálok - pedig szeretem ezt a nőt nagyon, de néha marhára nem tudom, mit kellene tennem. Hiába kérdezem meg, mond valamit, megteszem, majd úgy érzem, nem segített...

Összefoglalva, állandó hajtás, időnyomás, sok-sok apró, és néhány nagyobb összezörrenés, állandó feszültség, anyagi problémák. Ilyen a mi életünk gyerek mellett, mióta C egy hónapja dolgozni kezdett – és nem, nem megoldás az, hogy jöjjön haza, mert ez az állapot elkerülhetetlen. Ha nem most, akkor egy év múlva lesz ugyanez, de marhára érdekelne, hogy másnál is így van ez, vagy mindenhol teli szájjal mosolyognak a gyönyörű gyerekek a sminkelt anyuka és a kidolgozott felsőtestű apuka mellett, mint azokon a kibaszottul idegesítő reklámokon?