Régi magyarosan, vala. Bár a cím C szerint béna, de csak ezért is ez marad. Most itt áll mellettem pendelyben, mosolyog, amikor ezt olvassa, és a haját piszkálja. Jó ránézni és látni, hogy milyen csinos feleségem van. Most azt mondja, hogy nem csinos. De szerintem az. Persze ma büszkén újságolta, hogy kifogyott a melltartóiból. Szerinte nem volt büszke, szerintem meg igen. Olyan szexi. Egészen addig, amíg legyint: mi van má, pöcsölsz még?

Ezzel finoman jelzi, hogy most azonnal adjam oda neki a számítógépet, mert neki (gondolom) sürgősen nézni kell valami vackot a Vaterán, ami nélkül komoly veszélybe kerül a gyerekünk neveltetése, és ha belelendül talán az egzisztenciánk is. Mert nem lehet élni anélkül, hogy szerda este tíz órakor az ember ne keressen téli csizmát a gyereknek. Gondolom harmadjára a héten. Most azt mondja: te keresel neki, ha én nem keresek? Amire csak azt gondolom, hogy ezzel majd akkor foglalkozom, amikor leesik az első hó. Addig minek. A válasz: mert akkor már nem lesz, hülyegyerek. A megszólítás miatt megsértődtem, így nem írom le, mit gondolok a munkahelyváltásról – három hónapja váltottam hét és fél év után – hanem kicsit sértődést tettetek, és a tőle kapott gyógyteával – mert beteg vagyok ám nagyon, sőt, halálomon vagyok, mivel már háromszor fújtam az orrom ma este – bebújok az ágyba, ölembe veszem a saját laptopom, és megnézem a Ray Donovan című sorozat utolsó két részét.

Még fülemben cseng a szörnyű fenyegetése: ha nem felejtettem volna el a jelszavam kommentálnálak, ne nézzen már minden olvasó hülyének engem. Kicsit durcás. De ilyenkor is imádom. Na, léptem.