Hazudtál. Már nem először és attól tartok, nem is utoljára. A múltkor figyelmeztettelek, ne akarj palira venni, de megint megpróbáltad. Semmi kedvem nem volt, de következetesnek kellett lennem. Közben majdnem megszakadt a szívem.

A múltkor azt mondtad, hogy anya reggel nem adott marslakócskás vitamint és kérted, adjak én. De anyád nem az a fajta, aki ilyet elfelejt, persze kiderült a turpisság. Azt mondtam neked, hogy megpróbálhatsz átverni, és biztosan többször sikerülni is fog, de nem érdemes ezzel szórakozni. Mert bármit is teszel, harminc évvel több rutinom van a határok feszegetésében és a kiskapuk keresésében, harmadrészt iszonyú dühös leszek és abból nem szokott sok jó kisülni.

A fürdés végén jártunk, amikor azt újságoltad, hogy nagyon szomorú vagy, mert – idézlek - az óvodás barátnőd nem tud eljönni a születésnapi bulidra, mivel sajnos nem érnek rá. Gondoltam én, hogy mellébeszélsz, ezért megkérdeztem, hogy biztosan? Teljes bizonyossággal állítottad, igen, és kérted, hadd fürödj még egy kicsit mert akkor felvidulsz. Anyád persze bejött szólni, hogy ideje lenne kimászni a habok közül, rákérdeztem, te pedig megdőltél.

Nem volt ez nagy dolog, és akár legyinthettem volna is rá, de nem akartam. Nem kiabáltam, a hangom sem emeltem fel. De mikor pizsamába öltöztél az ölembe ültettelek és elmagyaráztam, hogy hazudni, anyát, apát becsapni csúnya dolog és nem jó módja annak, hogy elérd a célod. Kifejtettem, hogy nagyon szeretlek, és bár haragszom, de most is szeretlek és fontos tudnod, hogy ha csinálsz valamit, annak mindig van következménye – ennek is. Ha őszinte vagy velünk abból sosem lesz baj.

Tudom, hogy nem most lesz ez így, talán évek múlva (sem) de meg akarom adni magunknak a lehetőséget, hogy úgy neveljelek, merd elmondani nekünk mit tettél, ha azt rossznak tartod, akkor is és tudd, támogatni fogunk, baj nem érhet, büntetés nem lesz, ha őszinte voltál.

Ott ültél az ölemben, pizsamában, álmosan, olyan bájos voltál, hogy majd’ megszakadt a szívem hogy fegyelmeznem kell, de zord atyának kellett lennem. Azt mondtam, hazudtál, ami csúnya dolog, ezért pedig büntetés jár. Két lehetőséget kaptál: kiveszem a plüssöket az ágyadból egy estére és csak a kedvenced marad, vagy ma nincs esti mese. Úgy gondoltam, ezek a történtek súlyának megfelelő következmények és megadtam a lehetőséget, hogy válassz. Tudom, hogy még ehhez is kicsi vagy, de szerintem viszont kellően értelmes már. A plüssöket nem akartad elveszíteni, így abban maradtunk, nem lesz esti mese.

Amikor konstatáltad, nem fenyegetőzöm, tényleg nem mesélek, rám néztél a gyönyörű nagy barna szemeiddel, amik szépen lassan megteltek könnyel. Tudtad, hogy rosszat csináltál és nem akartál sírni, húsz centire volt az arcod az enyémtől, közelről láttam mindent. Próbáltad tartani magad, a könnyek azonban lassan végigfolytak az arcodon és amikor a szádig értek, kitört belőled a sírás, hozzám bújtál és zokogtál. Nagyon sajnáltalak és semmi kedvem nem volt ezt csinálni, szívesebben meséltem volna bármit, akár Anna, Peti, Gergőt is, amit amúgy utálok, de most ezt éreztem helyesnek. Megöleltelek, megpusziltalak és próbáltalak megnyugtatni, hogy érezd, szeretlek, azonban azt is, hogy most a sokadik hazugságnak következménye lesz.

Pityeregve bújtál ágyba és mese nélkül aludtál el. Másnap reggel, amikor én még mindig a történtek hatása alatt voltam és magamat martam, hogy jól csináltam-e, angyali mosoly kíséretében jöttél oda hozzám és kaptam egy nagy puszit és azt mondtad, apa, szeretlek.

Az ölembe bújtál és elmesélted, hogy hazudni bizony nem szabad.