Mulatságos beszélgetéseket folytatunk esténként. Én mondom a magamét, anyád is, de a kettő egyáltalán nincs összhangban egymással.
Fontosnak tartom, hogy beszélgessek vele. A dolog nem tűnik nehéznek, de mégis az. Nem szükséges más, mint naponta minimum fél óra koncentrált figyelem, aktív hallgatás, néhány jó kérdés, és tényleges érdeklődés - de amikor felcseszik az agyamat napközben, hidd el, ez egyáltalán nem egyszerű.
Körülöttem zajlik az élet, az elmúlt egy hétben rengeteg olyan input ért, ami kihatással lesz a közeljövőmre, és azt gondolom, fejlődtem általuk. A feleségem ezt nem mondhatja el magáról, neki az a sztori, hogy csokis pudingot akart venni, de kávésat sikerült, hogy hányszor ettél, és hogyan, és azon idegesíti magát, hogy van-e teje, és mennyi, mikor sírtál, és hogyan. Számára ez a világ, szörnyű bárdolatlanság volna, ha ezt degradálni merném.
Délutánonként találkozunk, ha jó idő van, akkor a városban, vagy a fagyizóban, sétálunk egyet, közben megbeszéljük a napot. Megkérdezem mi volt veletek, mi volt délelőtt, mikor ettél, mennyit sírtál, mit műveltél, vele mi volt, mit evett, ivott, hogy van a teje, fáj-e valamije, satöbbi.
Aztán jövök én. Ha összejön. Valamelyik nap is meséltem neki arról, mi történt velem, akkor meghallgatott, de ma este amikor megint újságoltam volna mit tapasztaltam, láttam rajta, hogy nagyon nem érdekli. Mondtam pár mondatot, reagált rá valami teljesen mást, valahogy így:
- Találkoztam ma valakivel, akivel ezt, és ezt intéztem, ezt gondolom róla.
- Nagyon szép ajándékot kaptam ma Zs-től...
- Iszonyú, hogy milyen motiválatlanok, és megkeseredettek ezek az emberek.
- Finom volt a tegnapi joghurt...
Néha úgy érzem, két külön világban élünk napközben.
Utolsó kommentek