Hétfőn rettentő izgatott voltam, mentünk ultrahangra. Előtte nem éreztem különösebb izgalmat, de aznap már igen: nem sokszor adatik meg senkinek, hogy megtudja, fia lesz, vagy lánya.
Reggel két megbeszélésem volt, rohantam, délben vettem fel C-t az egyik bevásárlóközpont előtt, tíz perc múlva már a klinikán voltunk, és rá tíz percre tudtam, lányom lesz. Nem akarta megmutatni magát, szemérmes volt, (ajánlom is neki... :D) de addig nyösztettük, míg a lába közé tudtunk pillantani.
Leszegett fejjel, konokul, bármilyen zord az idő, akkor is menni kell. Letaglózott minket ami történt, az egész család sokkot kapott, de túl nagy a feladat, és túl nagy a felelősség ahhoz, hogy hagyjuk magunkat sodortatni az árral.
Azt hiszem, a legnehezebb időszakon túlvagyunk, a permanens bánatot mostanában váltja fel a hirtelen belénk markoló gyász, amikor a nap 24 órájában már nem ezen jár az agyunk, de időnként belénkhasít, hogy V mekkora űrt hagyott maga után, és akkor nagyon rossz, szívbemarkolóan fájdalmas.
Nyolc hete volt C állapotos, mikor kiderült, V beteg. Mióma, és akkor mi van, gondolom most, bár akkor rendesen megijedt mindenki. Azt nem gondoltuk, hogy rákja van. Azt pláne nem, hogy olyan, ami két hónap alatt elvisz egy erőtől duzzadó, csinos nőt, remek feleséget, leendő nagymamát.
Azóta azt mondom, hogy nincs Isten. Eddig sem voltam vallásos, de nem tagadtam, hogy van egy felsőbb erő. Most azt mondom, dühösen, elkeseredetten, hogy ha van, akkor menjen a kurva anyjába, mert az ilyen nem jóságos, hanem egy szemét, gyötrő szarházi.
C ezt írta:
Életem legnehezebb időszaka a mostani. Édesanyám meghalt két hete, váratlanul, hisz nem tudtam, hogy halálos beteg, csak annyit hogy nagyon beteg, és hosszú a gyógyulási idő. Kímélni akart.
Nagyon hiányzik, hisz jó kapcsolatunk volt, és nagyon szerettem, de most mindennél jobban érzem a hiányát, hiszen gyermeket várok, és anya tapasztalatai és segítsége nélkül ez nagyon nehéz. Hiába mondja mindenki, hogy segít amikor tud, hívjam nyugodtan, nem tudják pótolni anyát.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy az unokáját akit annyira várt, már nem fogja látni. Nem értettem miért sírt annyira keservesen amikor a 12 hetes ultrahangon látta mozogni, és nem értettem, hogy miért mondta el szóban olyan dolgokat, hogy kell egy gyereket fürdetni, amikor úgyis jön és megfürdeti, mert én egyedül nem merem.
Amikor utoljára megölelt, akkor éreztem először, hogy mozog a hasamban a pici, odabújt a mamához. Nagyon szerette volna megtudni, hogy fiú-e vagy lány, de már nem sikerült elmondani neki, hisz a 18 hetes genetikai ultrahangra csak a jövő hétfőn megyünk.
Nem tudom hogyan fog felállni a család ezután a tragédia után, hogyan fog megmaradni az összetartozás, és a kapcsolatok. Nem érzem magam késznek arra, hogy a család összefogásával járó feladatokat magamra vállaljam. Ráadásul még jön egy karácsony is ami a hegedő sebeket elemi erővel fogja újra feltépni.
47 éves volt, 32 éve ismerték egymást apával, hiányzik.
Marha jó ez a blog.hu, kétszer tűnt el eddig amit írtam, harmadjára is nekifutok. A lényeg, hogy még mindig bántja a dagadt főnöke, és nem engedi, hogy beleszóljak, pedig szívesen felhívnám az a libát, esetleg bemennék, és a kalács képébe súgnám udvariasan, hogy ledarálom, ha a családom bántja.
Az elmúlt pár nap fejleménye a hasfájás, ja, elfelejtettem mondani, reggel két nővel elegyedtem szóba a kávézóban. Még C-nek sem meséltem, a McCaféban voltam nyitáskor, és a laptopot akartam bedugni a konnektorba, de gyerekzár volt rajta, vagy mi, ilyen műanyag vacak, hogy a gyerek ne tudja beledugni a százas szöget a kettőhúszba. Két nő ült annál az asztalnál, ami mögött a dugó volt, felállítottam őket annak rendje és módja szerint, hogy odaférjek. Nem tudtam kihúzni kézzel, poénkodtam, hogy fogadjunk, az áprilisban születendő gyerekem egy pillanat alatt kiszedné. Más sem kellett a két nőnek, egyből beszélgetésbe elegyedtek velem, én a pincérnőtől kértem egy kést, és azzal kipiszkáltam, majd aki jól végezte dolgát bekapcsoltam a gépet, hátradőltem, ittam egy korty kávét, rágyújtottam egy cigire, miközben érdeklődve hallgatta a két kismama - egy, illetve két éves gyerekek anyukái - hogy mi mocorog bennem. Az első 12 hetet kitárgyaltuk, a legjobbakat kívántuk egymásnak, és mindenki ment dolgára. Nem túl lényeges a történet, leginkább azért emlékezetes, mert a gyerekvárós sztorival marha könnyű beszélgetést kezdeni, ha akar az ember, ha nem, ha nem, ne szólja el magát, ha akar, akkor alapvetően jó indítás.
Szóval hasfájás, jobb, és bal oldalt, más nincs. Most nő hatalmasat a gyerek (magához képest ezekben a hetekben fejlődik a legtöbbet a terhesség alatt) anyuka pedig fáradt.
Túl vagyunk a 13. héten, most kezdődött a Rituálé: testápoló krémmel esténként kenegetem a lassan gömbölyödő pocakját.
Minden szép, és jó, boldog vagyok, remélem C is, még akkor is, ha Dagi el akarja rontani ezt.
Nem állok messze attól a pillanattól, amikor apa először bemegy, és rendet tesz. Úgy, hogy csak hat hónap múlva lesz tényleg apa.
C munkahelyéről van szó. A főnöke egy dagadt tehén, a kolléganői idióta picsák, és kiközösítik, csúnyán viselkednek vele. Nem szólnak hozzá, fel sem köszöntötték, átnéznek rajta, csak azért, mert babát vár, és elkövette azt a hibát, hogy próbaidő alatt lett állapotos, és annak lejáratakor karakán módon ezt meg is mondta. Mégis hogy képzelik ezek a libák? Azért, mert nekik már hálót szőtt a pók a vitorlavászon méretű bugyijukban feljogosítva érzik magukat, hogy ilyet csináljanak?
Szívem szerint bemennék, és irgalmatlanul felképelném az összes hülye kurvát, egyesével, hadd jajveszékeljenek, és sipákoljanak. Aztán a harmadik parasztlengő után megkérdezném, hogy mi a kurva anyátokat képzeltek, persze csak halkan, búgó hangon. Aztán mikor felemeli a fejét az a hájfejű, vagy bármelyik másik, akkor vernék le neki még egy akkorát, hogy padlót fogjon, és üvöltve kérdezném meg, hogy milyen alapon mernek tenni egy terhes nővel.
Nőket nem bántunk, tudom, de kivétel erősíti a szabályt, ráadásul ezek a kétszínű, alantas, szarházi ribancok semmi kíméletre nem számíthatnának tőlem.
Remélem, egyszer megadja a Jóisten, hogy számon kérjem ezeken a Cosmo-kurvákon mindezt.
A nyolc hetes ultrahang előtt hagytam abba, megismerkedtem H dokival, ő lesz a nőgyógyászunk, nála születik majd meg a gyerek, ő V orvosa is, de azóta eltelt egy hónap, és azóta betöltöttük a 12. hetet.
Az egyik közösségi oldalon, igazi web2-es módon bejelentettük a baba érkezését. Nagyon trendi, mondhatnánk, ha valakitől ezt hallanám, kényszeredett mosollyal venném tudomásul, és magamban azt gondolnám, ez nem normális, de magunkra persze nem mondom ezt, mivel a közeli barátaink, és a családunk tőlünk tudta meg, és személyesen mondhatta, hogy: tetszik.
"Ma sem csináltunk semmit, jövő hétvégén sem fogunk, aztán meg a hülye barátaidnak meséled majd, hogy milyen hülye vagyok"
Mindezt azután, hogy leordította a fejemet azért, mert nem pakoltam el rendesen a konyhában.
Tizenkét nap telt el az utolsó bejegyzés óta, a gyerek nő, a nő viselkedése pedig igencsak próbára teszi az idegeimet. Szagmánia, hisztik, fájú megjegyzések, hasfájás, és műtét jellemezték az elmúlt majd' két hetet. Nehéz volt.
Ganxsta Zolee és a Kartel dalszövege jut eszembe most, hogy visszagondolok a mai napra. Reggel hat, ébredek. Csörög a telefon, fölkapom, ki az? C anyukája szól bele, kiderült, éjszaka úgy vérzett, mentő vitte kórházba. Jézusom! C kiborul, műtét jön, ma orvos, most mi lesz?
Két napja fáj a hasa, azóta morcos, ma közölte, hogy a wc papírt miért nem cseréltem ki amikor kifogyott. Mondtam neki, nem emlékszem, hogy kifogyott volna. Erre reflektált, miszerint én azt állítom, ő hazudik, annyit tudtam mondani, hogy nem, én annyit mondtam, nem emlékszem, hogy kifogyott, válaszul közölte, hogy szerinte meghazudtolom, és elvonult aludni.
A derék nőgyógyász megállapítja a terhességet, kiadja a kiskönyvet, és ezzel C hivatalosan is állapotos lesz. A drága mindezt potom 15 ezer forintért végzi el. De nem ő lesz aki végigjön velünk ezen az úton, mert azt mondja, hogy már vén, és nem vállal szülést. Persze ez sem fog könnyen menni.
Most minden szép és jó, reméljük így marad, de ha nem, nézzük, mi az az öt témakör, amiből mai vélekedésem szerint jó esetben érdemi vita, rossz esetben veszekedés, a legrosszabb eshetőség előfordulása esetén pedig üvöltözés lesz.
Múlt héten pénteken reggel tudtuk meg, szombat este mondtam C-nek, hogy a szülők tudják. A) voltak már ilyen állapotban, B) ismernek bennünket, C) botor dolog lenne azt feltételezni, hogy átverhetjük őket. Igazam lett. Apám azért belerondított az egészbe.
Kezdjük a legfontosabbal: nőgyógyászt keresünk, a régi nem fogad, a most kinézett pedig közölte, hogy szeptemberig szabadságon van, keressük utána. Nekünk valahogy nincs annyi időnk, szóval, most nem egyszerű a helyzet. C hangulatingadozásai és farkaséhsége mutatja, hogy valami zajlik benne.
Pénteken reggel tudtam meg, azóta eltelt három nap, de ez nem volt elég ahhoz, hogy mindez leülepedjen. Nehéz megfogalmazni mit érzek, a büszkeség, és az izgalom a két legjellemzőbb érzés. Büszke vagyok magunkra, hogy alig egy hónap alatt sikerült, tudom, hogy sokan évekig várnak, és mondhatom, hogy szuperspermáim vannak, (azok is!) de ehhez két ember kellett, ráadásul a vagánykodást félretéve látni kell, irtó nagy szerencsénk van.
Nem jelentkeztem már két hete, az oka egészen egyszerűen az volt, hogy nem volt témám. Éltünk, dolgoztunk, de napjaink apró-cseprő problémái nem tartoznak a blog témakörébe. Ma reggel azonban minden megváltozott.
A ciklus.hu, vagy mi küldött most C-nek egy levelet, hogy holnap ha babát akar akkor hajrá, ha nem, akkor nagyon vigyázzon. Már várom az üzenetet, hogy siessek haza, mert szexnap van. Tegnap ebédelni voltunk, megette az uborkát, pedig nem szereti, azt mondja, felfújja. Két napja émelygésre, hányingerre panaszkodik.
Néhány szalagcím az Index mai címlapjáról.
Tegnap arról beszélgettünk, mennyibe fog ez fájni nekünk. Annyit mondtam, Szívem, vegyél elő egy papírt, vagy nyiss egy Excel táblát, és kezdjük el írni, mi mennyibe kerül. Az első sor lehet az Elevit vitaminod.
Egyelőre a projekt kellemesebb részével ismerkedem, ha minden jól megy, hamarosan befejezem az érdemi feladatomat. Vagy nem, ki tudja. C-nek azt mondtam, szerintem gyorsan összejön, mert szuperspermáim vannak.
Nem vagyok jóban a saját apámmal. Apám alkoholista. Ahhoz, hogy le tudjam írni ezt a két mondatot, tíz évnek kellett eltelnie.
Magamon is meglepődöm, milyen jól kezelem a helyzetet. Volt egy hosszú kapcsolatom, ahol az akkori barátnőm nagyon akart gyereket. Én pedig nagyon nem. Vége is lett. Aztán jött C, és persze nála is gyorsan előkerült ugyanez. Már máshogy láttam, de még mindig felállt a szőr a hátamon a gondolattól is. Felelősség, anyagiak, sírás, pelenka, hogy megyek így meccsre, gondoltam. Teltek a napok, a hónapok, aztán lassan minden megváltozott. Úgy voltam a gyerekkel, mint mondjuk a dobfelszereléssel. Jó, szuper, eljátszom vele, de otthonra nem kellene.
28 éves vagyok, kiegyensúlyozott, jó kapcsolatban élek. Gyereket szeretnénk, most kezdtük el a nagy feladatot. Ez a blog arról fog szólni, hogy mi történik velem a gyerek születéséig, és azután. Miről mit gondolok, mi játszódik le bennem.
Utolsó kommentek